Nem válaszolt. Csak a polcokra nézett, aztán a lányra, és elment.

Innentől kezdve valami megváltozott. Nem sok. Egy kevésbé hideg üdvözlés. Egy másodperccel hosszabb pillantás. Egy könyv az asztalon, amit visszatett a helyére. Egy néma jelenlét, ami megosztja a szobát anélkül, hogy betörne.

Catalina kezdte észrevenni a nehézségeit. Nem segített neki, mert megértette, hogy a szánalom sérti. Ehelyett diszkréten egy vaspultot helyezett kedvenc karosszéke mellé, hogy egy kézzel is olvashasson. Úgy intézte, hogy a lépcső mindig jobbra legyen. Azt kérte, hogy a legmerevebb kilincseket is olajozzák be. Nem úgy bánt vele, mint egy rokkanttal. Elérte, hogy a világ ne büntesse többé azért, mert bántalmazták.

Egy esős napon egy parasztasszony sírva érkezett. A Morales család, a hacienda bérlőinek házának teteje beomlott. A feleség terhes volt, és a víz ömlött az ágyra. Don Eusebio figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést.

Doña Leonor a földhöz csapta a botot.

– Catalina, menj Alonsóval. Ha elmondom neki, azt fogja hinni, hogy csak egy vénasszony szeszélye.

Catherine először lépett át az északi szárnyba. A márkit egy térképekkel és óraszerkezetekkel teli szobában találta. Az egyik kezével apró darabokat mozgatott ádáz türelemmel.

Nyugodtan elmagyarázta a problémát. Megmutatta neki a számítást: fa, cserép, 2 napszámos, teljes költség.

„Don Eusebio kirúgása nem fogja szárazon tartani azt a családot ma este” – mondta. „A tető megjavítása igen.”

Don Alonso elvette az újságot. Némán elolvasta.

– Nem azért jött, hogy alamizsnát kérjen tőlem.

– Nem, uram. A felelős gazdálkodásról jöttem. A jótékonyság vigasztal. A felelősség megakadályoz.

Most először suhant át egy halvány mosoly az arcán.

– Veszélyes módon mondod ki az igazat, Doña Catalina.

Még aznap délután megjavíttatta a tetőt. Tűzifát, takarókat és egy orvost is küldött.

Attól a naptól kezdve már nem csupán Doña Leonor udvarhölgye volt. Ő volt az a személy, akire a fiú hallgatott, amikor mindenki más úgy beszélt hozzá, mintha egy összetört szobor lenne.

De San Gabriel békéjének ellenségei voltak.

Esteban de la Vega, a márki unokatestvére és feltételezett örököse, ha Alonsót cselekvőképtelennek nyilvánítanák, túl gyakran kezdte látogatni a birtokot. Elegáns, illatos férfi volt, fehér mosollyal és élettelen szemekkel. Híreket hozott a fővárosból, pletykákat a szalonokból, és mérgező kitartással folytatta:

– Az ország változik, unokatestvér. Egy farmot nem vezethet egy kutyák és könyvek közé zárt ember.

Don Alonso nem tudott róla, de Catalina többet látott a büszkeségnél. Látta a Don Eusebio által elrejtett leveleket, a meghamisított számlákat, a felfújt adósságokat. Látta, hogy Esteban nem aggodalomból jön. Azért jött, hogy felmérje a falakat, a földeket és a gyenge pontokat.

A csapdára decemberben derült fény, amikor meghívó érkezett az Arriaga grófok karácsonyi báljára. Doña Leonor követelte, hogy részt vehessen.

„Az egész régió azt hiszi, hogy vagy őrült vagy, vagy halott vagy” – mondta Alonsónak. „És Esteban táplálja ezeket a pletykákat. Meg kell mutatnod magad.”

– Nem fognak szörnyetegként kiállítani.

A szó úgy hullott alá, mint a kő.

Catalina órákkal később talált rá a hacienda elhagyatott báltermében. Egy foltos tükör előtt állt, és üres ruhája ujját bámulta.

– Nem azért jöttem, hogy a kötelességről beszéljek veled – mondta. – Azért jöttem, hogy a bátorságról beszéljek veled.

Erősen megfordult.

– Mit tudsz az értékekről?

—Sé que hay valor para la guerra, y usted lo tuvo. Pero también hay valor para dejarse mirar. Para entrar en una sala llena de susurros y no permitir que esos susurros lo definan.

—No entiende.

—Entiendo que la gente ve primero lo que falta. Pero también entiendo que usted les ha permitido creer que eso es todo lo que queda.

Don Alonso cerró el puño.

—¿Y qué queda?

Catalina sintió que la pregunta no era desafío, sino súplica.

—Queda el hombre que mandó reparar un techo antes de que naciera un niño enfermo. Queda el dueño de una casa que todavía puede despertar. Queda alguien que no necesita 2 brazos para sostener su nombre.

Él no dijo nada. Ella se retiró, dejándolo con el espejo y la verdad.

La noche del baile, doña Leonor esperaba en el salón con vestido de terciopelo morado. Catalina llevaba un vestido gris sencillo. Creyeron que él no bajaría.

Entonces apareció.

Don Alonso vestía de negro, impecable, severo, magnífico. Su manga vacía estaba prendida con limpieza, pero ya no parecía esconderla. Caminó hacia ellas con la cabeza alta.

—El carruaje espera —dijo.

La entrada al palacio de los Arriaga fue un trueno silencioso. Las conversaciones murieron una por una. Todos miraron. Algunos con compasión, otros con morbo. Alonso no bajó la vista.

Esteban apareció en el centro del salón con una sonrisa demasiado preparada.

—Primo, qué sorpresa. No sabía que tu salud permitía reuniones públicas.

—Mi salud permite distinguir a un pariente preocupado de un buitre bien vestido.

Un murmullo recorrió la sala.

Esteban fingió dolor.

—Solo quiero proteger el apellido. Hay documentos que demuestran que tus cuentas están en ruina y que esta señora —señaló a Catalina— se ha metido en asuntos que no le corresponden. Una viuda pobre, muy conveniente, viviendo bajo tu techo.