Alonso dio un paso, pero Catalina levantó la mano.

—Permítame, señor marqués.

Sacó de su bolso 3 papeles doblados.

—Estos son los recibos verdaderos de las rentas de San Gabriel. Estos son los recibos falsificados que don Eusebio entregó al señor Esteban. Y este es el contrato preliminar por el cual pretendían vender las aguas de la hacienda a una mina extranjera cuando el marqués fuera declarado incapaz.

El salón estalló en murmullos.

Esteban palideció.

—Mentiras.

—También está aquí el padre Ignacio, que vio a don Eusebio firmar 2 libros diferentes de cuentas. Y está la señora Morales, cuya casa dejaron pudrirse para justificar que la hacienda estaba mal administrada.

El sacerdote avanzó. Luego la campesina embarazada. La máscara de Esteban se rompió.

Don Alonso habló entonces, con voz clara.

—Durante 10 años creí que esconderme era proteger mi dignidad. Me equivoqué. Mi silencio alimentó a hombres como mi primo. Eso termina esta noche.

Esteban intentó irse, pero los criados de Arriaga ya habían cerrado la puerta. Días después, don Eusebio confesó. Esteban perdió el apoyo de la familia y tuvo que abandonar la comarca bajo el peso de la vergüenza.

De amire mindenki emlékezett, az nem Esteban esése volt, hanem az, ami utána történt.

Amikor újra elkezdődött a zene, Don Alonso odalépett Catalinához.

– Nem tudok neked tökéletes táncot ajánlani.

Mosolygott.

– Sosem érdekeltek a tökéletes dolgok.

Lassú keringőt táncoltak. Catalina a jobb karjával fogta, először ügyetlenül, aztán határozottan. Az egész terem figyelte, de ezúttal a tekintetük nem bántotta. Catalina nem egy megtört férfival táncolt. Egy férfival, aki úgy döntött, hogy visszatér a világba.

Hónapokkal később a San Gabriel már nem hasonlított egy gyászoló házra. Ablakokat nyitottak ki, tetőket javítottak, újraindult a földmunka, és a könyvtár új lámpákat kapott. Doña Leonor elégedetten úgy tett, mintha nem látná, hogy Alonso minden reggel Catalinát keresi a szemével.

Egy tavaszi délután, a megmentett rózsakertben, virágok vágásakor találta.

– Visszaadtad nekem a házamat – mondta.

– Nem. Csak néhány ablakot nyitottam ki.

– Vissza is adta nekem.

Catalina lesütötte a tekintetét. A férfi felemelte a jobb kezét, és szinte félelemmel teli gyengédséggel megérintette az arcát.

– Nem tudom, hogy megérdemlem-e a szerelmedet – suttogta –, de ha megengeded, hogy megpróbáljam, az életemet azzal fogom tölteni, hogy megtanuljak méltó lenni rá.

Katalin sírt, de nem a szomorúságtól.

– Akkor kezdje holnap – mondta. – Sok rózsát kell megmetszeni, márki.

Most először mosolygott őszintén.

Egy évvel később egy másik levél érkezett a reggelizőasztalhoz. Meghívó volt egy újabb bálra. A címe „Montebravo márkinőjének” szólt.

Catalina a tiszta ablaknál nyitotta ki, miközben a nap besütött a szépen elrendezett könyvekre és a friss rózsákra. Az asztal másik oldalán Alonso nyugodtan olvasta a birtokról érkező jelentéseket, már nem kísértetként, hanem saját élete uraként.

„Menjünk?” – kérdezte.

Katalin elmosolyodott.

– Persze. Ezúttal nem fogunk semmit bizonyítani. Csak táncolni fogunk.

És a régi Hacienda San Gabriel de las Brumasban, ahol egykor por, csend és félelem élt, újra felcsendült valami, amiről mindenki azt hitte, hogy örökre elveszett: egy élő ház nevetése.