Figyelmeztette, hogy már van négy gyermeke; a cowgirl így válaszolt: „Rendben van; ennek a ranchnak családra van szüksége.”

1884 szeptemberében hideg szél fújt Wyoming hegyei felől, amikor Josefina Morales megérkezett Split Rock kis állomására.

Harmincéves volt, két telet töltött özvegyként, és egyedül vezette a La Herradura farmot, egy szarvasmarha-tenyésztő birtokot, amely több mint húsz kilométerre volt a várostól.

Nem azért volt ott, hogy férjet keressen.

Ezt tökéletesen világosan megfogalmazta abban a levélben, amelyet hónapokkal korábban küldött egy denveri munkaügynökségnek:

„Tapasztalt férfit keresek a farmon való munkára, főzésben és házimunkában való segítségre. Özvegyember előnyben. Külön szoba és tisztességes fizetés.”

Semmi más.

Josefina mélyen szerette férjét, Esteban Moralest, aki egy viharban leesett a lóról, és meghalt.

Azóta megtanultam együtt élni a fájdalommal, ahogy egy régi sérüléssel tanulsz meg járni: sosem múlik el, de te továbblépsz.

Tudott lasszóval megkötni egy tehenet.

Javíts meg egy kerítést.

Egy beteg állat gyógyítására.

Jobban vezeti a könyvelést, mint sok kereskedő a városban.

De a munka soha nem volt befejezve.

Ezért vártam egy alkalmazottra.

Ennyi az egész.

Amikor a vonat előbukkant a füstfelhőből, Josefina megigazította a kalapját.

Az utasok elkezdtek leszállni.

Aztán meglátott egy magas, körülbelül harminchét éves férfit, aki kopott kabátot viselt és egy bőröndöt cipelt.

Négy gyerek szállt le mögötte.

Josefina összevonta a szemöldökét.

A legidősebb tizenöt éves lenne.

Aztán jött még két fiú.

És végül egy hatéves kisfiú, aki alig tudta nyitva tartani a szemét.

A férfi odalépett a nőhöz.

– Morales asszony?

-Igen.

Levette a kalapját.

—Elias Mendoza.

Josefina ismét a gyerekekre nézett.

– Az ügynökség nem említett négy gyermeket.

Elias zavartnak tűnt.

– Nekem sem magyarázott sokat.

Ennek a mondatnak párbeszédet kellett volna indítania.

Nem történt meg.

Josefina azt tette, amit mindig, ha váratlan problémával szembesült: számolt.

Négy gyerek több ételt jelentett.

Több ágy.

Több zaj.

De négy leendő segítő is egy olyan farmon, ahol mindig hiányoztak a segítők.

– Nos – mondta végül –, van munka bőven.

Elias furcsán nézett rá.

Josefina nem értette, miért.

A kisfiú odalépett hozzá, és megfogta a lány két ujját.

– Tamás a nevem.

Josefina lesütötte a tekintetét.

– Örülök, hogy megismerhettelek, Tamás.

– Vannak lovaid?

– Több mint húsz.

A fiú szeme felcsillant.

– Láthatom őket?

— Vacsora után.

Tomás komolyan bólintott, mintha épp egy fontos üzleti megállapodást kötött volna le.

Elias most először mosolygott.

Az út La Herradurába majdnem két órát vett igénybe.

Az utazás során Josefina egy kicsit jobban megismerte a gyerekeket.

A tizenöt éves Miklós komoly és bizalmatlan volt.

A tizenkét éves Máté mindent megfigyelt.

A kilencéves Sámuel megállás nélkül beszélt.

És Tomás mintha az állomásról ítélte volna meg, hogy Josefina biztonságos ember.

Amikor megérkeztek, a házra mutatott.

– Itt fogunk lakni?

Elias Josefina előtt válaszolt.

– A ház Mrs. Morales tulajdona.

Tamás néhány másodpercig gondolkodott.

– Szóval nagyon szép háza van.

Azon az első estén Elias bebizonyította, miért ajánlotta őt az ügynökség.

Vacsora után káoszban találta a konyhát.

Josefina hónapok óta csak a legszükségesebbeket csinálta.

Illés feltűrte az ingujját.

Mosogatott.

Rendbe tette a szekrényt.

Tésztát készített reggelire.

Mateo odalépett, és anélkül, hogy bárki kérte volna rá, elkezdte törölgetni a mosogatnivalókat.

Josefina az ajtóból figyelte őket.

Egész életében munkásokat alkalmazott.

Ismertem azokat a férfiakat, akik zajongtak, hogy mindenki lássa, milyen keményen dolgoznak.

Illés nem ilyen volt.

Egyszerűen láttam valamit, amit meg kell tenni, és megtettem.

Másnap még pirkadat előtt zsemléket készített.

A farm munkásai csendben megkóstolták az elsőt.

Don Hilario, az idősebb, beleharapott egy újabb darabba.

– Jóságos ég.

– Ne káromkodj! – mondta Josephine.

– Nem káromkodom, főnök. Hálát adok.

Hónapok óta először nevetés töltötte be a konyhát.

A napok váratlanul kellemes rutint kezdtek felvenni.

Nicholas segített Josefinának a javításokban.

Tehetsége volt a vassal és a szerszámokkal.

Mateo gyorsan megtanulta, hogyan kell ellenőrizni a víztartályokat.

Sámuel elkísérte a munkásokat, és annyi kérdést tett fel, hogy néhányan tréfásan azzal fenyegetőztek, hogy minden válaszért felszámítják neki a díjat.

És Tamás mindenhová követte Josephine-t.

– Josefina asszony, van egy macska az istállóban.

– Josefina asszony, Samuel elrejtette a csizmámat.

– Josefina asszony, apa azt mondja, kész a vacsora.

Egyik este Tamás elaludt az asztalon.

Illés felkelni kezdett.

– Elviszem – mondta Josefina.

Óvatosan vitte.

A fiú a vállára hajtotta a fejét.

Ahogy lefektette az ágyra, egy apró kéz megfogta az ujjait.

– Anya… – mormolta félálomban.

Josefina mozdulatlan maradt.

Tamás nem ébredt fel.

Néhány percig ott maradt.

Aztán visszament a konyhába.

Elias a csészéjét nézte.

– Bocsánat – mondta.

– Aludtam.

– Amióta az édesanyja meghalt, álmokat lát.

Josefina leült.

– Olyan neveket is kimondok, amiket nem kellene, amikor álmodom.

Elias felnézett.

Ez volt az első beszélgetésük a halottaikról.

Elias feleségének a neve Rosa volt.

Két évvel korábban Kansasben halt meg lázban.

Ugyanez a betegség tette tönkre a család anyagi helyzetét.

Elias elvesztette a bérleti szerződését, és kétségbeesetten írt Denvernek egy munkalehetőséget keresve.

„A gyerekeimnek máshol kellett kezdeniük” – mondta.

Josefina ezt tökéletesen megértette.