– Josefina…
–Azért írtam, hogy kérjek egy férfit a farmra dolgozni, mert ez volt az egyetlen dolog, amit kérni mertem.
Kicsit közelebb jött.
– Kiderült, hogy sokkal többre volt szükségem.
Elijah megfogta a kezét.
– Soha nem válaszoltam az ügynökségnek az első levél javítására.
Josefina felvonta a szemöldökét.
-Nem?
– Minden nap találtam valami kifogást a várakozásra.
-Mert?
Mosolygott.
– Mert egy részem remélte, hogy a tévedés igaznak bizonyul.
Josefina Rio.
Egy igazi nevetés.
Ilyen dolgokat nem hallottam tőle Esteban halála óta.
– Akkor írj holnap.
– Egy Montana?
-Is.
– És Denver?
Josefina megszorította a kezét.
– Mondd meg nekik, hogy most az egyszer helyesen hibáztak.
Tavasszal házasodtak össze.
Nem volt nagy ünnepség.
Csak a farm munkásai, néhány szomszéd és négy gyerek öltözött új ruhába.
Miklós elkísérte Josephine-t a kis kápolnába.
Mateo vitte a gyűrűket.
Samuel szinte az egész ebéd alatt beszélt.
Tomás pedig a szertartás után odalépett Josefinához.
– Most már anyának hívhatom?
Letérdelt.
-Ha úgy tetszik.
A fiú átölelte.
– Le akartam szállni a vonatról.
Josefina sírt.
Illés is.
Évekkel később, amikor valaki megkérdezte, hogyan is kezdődött az a család, Samuel mindig azt mondta, hogy egy rossz levél miatt.
Nicholas ragaszkodott hozzá, hogy a montanai lehetőségnek köszönhető.
Mateo úgy hitte, hogy minden azzal kezdődött, hogy Josefina megengedte Tomásnak, hogy fogja a kezét az állomáson.
Tomás pedig egy másik verziót tartott fenn.
– Akkor kezdődött, amikor rájöttünk, hogy a lovaknak maradnunk kell.
Josefina soha nem javította ki.
Mert felfedezett valamit, amit egyetlen számviteli könyv sem tudott megtanítani neki.
Egy otthon nem mindig egy házzal kezdődik.
Még vezetéknévvel sem.
Még házassággal sem.
Néha egy hibával kezdődik.
Négy gyerek váratlanul leszállt a vonatról.
Egy fáradt férfival, aki még mer reménykedni.
És egy nővel, aki azt hitte, hogy csak a farm fenntartásához van szüksége segítségre…
amíg rá nem jött, hogy valójában arra van szüksége, hogy valaki visszakerüljön a szívébe.
