Néha az ember nem azért hagy el egy földet, mert el akar menni.
Néha csak meg kell találnod egy helyet, ahol a fájdalom nem ismer minden ajtót.
Tizenegy nappal később megérkezett egy levél.
Elias az udvaron olvasta.
Aztán bement a konyhába.
– Van egy problémánk.
Átadta neki a papírt.
Josefina olvasott.
„Emellett megerősítjük Elias Mendoza úr, négygyermekes özvegyember, és Josefina Morales asszony, Wyomingban élő özvegyasszony közötti, házasságkötés szándékával folytatott együttélésre vonatkozó megállapodást…”
Josefina újraolvasta az utolsó részt.
Házassági szándék.
Felemelte a fejét.
– Kértem egy munkást.
– Másfajta levelet kaptam.
– Mit írt?
Eliasnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Hogy egy özvegyasszony olyan férfit keres, aki hajlandó családot alapítani és segíteni a birtokán.
Josefina letette a dokumentumot az asztalra.
– Ezért hoztad a gyerekeidet?
-Igen.
– Azt hitted, feleségül jössz hozzám?
Elias nyelt egyet.
– Azt hittem, először megismerjük egymást.
Josefina dühös akart lenni.
De elképzelte a négynapi vonatutat.
Egy apa elmagyarázza a gyerekeinek, hogy lehet, hogy új otthonuk lesz.
Tamás megkérdezi, hogy lesz-e újra anyukája.
„Ügynökségi hiba volt” – mondta végül.
-Tudom.
Elias megtartotta a levelet.
– Ne aggódj. Pontosan azt a munkát fogom elvégezni, amire felbéreltél.
Attól a naptól kezdve távolságtartás támadt közöttük.
Nem fizikai távolságtartás.
Valami rosszabb.
Szavakból álló távolság, melyet egyikük sem mert kimondani.
A gyerekek továbbra is úgy viselkedtek, mintha La Herradura lenne az otthonuk.
Josefina kezdte rájönni, hogy szereti Samuelt hallgatni vacsora közben.
Mielőtt gépeket javított volna, kikérte Nicholas véleményét.
Hogy Mateo nyugtalanító módon megértette a hallgatásukat.
És hogy minden reggel arra számított, hogy Tomást a nyomában fogja találni.
Ő is várni kezdett Illésre.
A hangja.
A léptei.
A kávét még hajnal előtt elkészítette.
Ez megijesztette.
Ezért nem szólt semmit.
Aztán megérkezett a második levél.
Egy nagy montanai szarvasmarha-tenyésztő vállalat művezetői állást ajánlott Eliasnak.
Duplázd meg a fizetést.
Egy négyszobás ház.
Közeli iskola a gyerekeknek.
Két hetem volt válaszolni.
Elias megtartotta a levelet.
De Nicholas véletlenül találta meg, miközben inget keresett.
Három nappal később odament Josefinához az istállóban.
– Apám el fog menni.
Abbahagyta a munkát.
-Hová mégy?
—Montana.
Miklós mindent elmesélt neki.
– Ez egy jó lehetőség.
-Igen.
A fiú összeszorította az állkapcsát.
– Tomásnak minden éjjel rémálmai voltak, mióta meghalt az édesanyja.
Josefina várt.
– Itt még nem evett.
Ez a mondat jobban fájt neki, mint gondolta.
– Apám úgy hiszi, hogy a mi érdekünkben el kellene fogadnia.
Miklós elhagyta az istállót.
Ugyanazon az éjszakán elkezdett havazni.
Túl korai lenne a szezonhoz.
A szél zörgött az ablakokon.
Kora reggel Josefina sikolyokra ébredt.
– Tamás nincs itt!
Mindenki elhagyta a szobáját.
A gyerek ágya üres volt.
A hátsó ajtó nyitva volt.
A kis lábnyomok a pajta felé vezettek.
– Tamás! – kiáltotta Elias.
Átfutottak a hóban.
Az istállóban találták meg, egy ellés előtt álló kanca nyakába kapaszkodva.
– Nem akartam, hogy egyedül legyen – magyarázta sírva.
A kanca izgatottá vált, és a szülés rosszul indult.
Josefina majdnem egy órán át dolgozott Elias mellett.
Odakint tombolt a vihar.
Tomás egy sarokból figyelte, Nicolás dzsekijébe burkolózva.
Végül megszületett a csikó.
A szalmaszálra esett.
Néhány másodpercig nem mozdult.
Josefina letérdelt.
– Gyerünk, kicsim.
Megdörzsölte.
Az állat lélegzett.
Tamás örömében sírni kezdett.
Aztán odafutott hozzá és átölelte.
– Tudtam, hogy megmentheted.
Josefina lehunyta a szemét.
Érezte, ahogy a kis test remeg az övéhez simulva.
Aztán Illésre nézett.
Az arcán volt valami, aminek a létezését már nem színlelhették.
Másnap reggelre az egész tanyát hó borította.
Josefina a verandán találta Eliast Montana levelével.
– Elfogadod majd?
– Azt hiszem, meg kellene tennem.
– Nem kérdeztem meg tőle, hogy mit kellene tennie.
Elijah ránézett.
– Szóval, milyen kérdés?
– Mit akarsz?
Sokáig tartott.
– Azt akarom, hogy a gyerekeimnek olyan otthonuk legyen, amit senki sem vehet el tőlük.
– Senki sem akarja itt elvenni tőle.
– Alkalmazott vagyok, Josefina.
Ez volt az első alkalom, hogy a nevén szólította.
– Ezt döntötted el, amikor felfedeztük a hibát.
Leült mellé.
– Hibáztam.
Elias egy pillanatra elállt a lélegzete.
–Esteban meghalt, én pedig mindenkit meggyőztem arról, hogy senkire sincs szükségem.
Josefina a fehér mezőkre nézett.
– Aztán megérkeztetek ti öten, és rájöttem, hogy ez a ház két éve túl csendes volt.
Illés nem szólt.
–Nicolás jobban ismeri a szerszámaimat, mint néhány férfi, aki évek óta itt dolgozik.
– Mateo előbb tudja, mikor vagyok szomorú, mint én magam.
– Samuel egy húszperces vacsorából egy órát csinál.
Elias elmosolyodott.
– Ez nem mindig erény.
Josefina is elmosolyodott.
– És Tamás…
Elcsuklott a hangja.
– Tomás úgy fogta meg a kezem az állomáson, mintha már eldöntött volna valamit, amit hetekig tartott megértenünk.
Elijah szeme könnybe lábadt.
– Mit mondasz?
Josefina átvette a levelet Montanától.
– Hadd írjon, és mondjon nemet.
–Nem utasíthatom el a gyermekeim jövőjét csak azért, mert…
– Nem kérem, hogy feladd a jövődet.
Ránézett.
– Itt kínálok neked egyet.
Illés mozdulatlan maradt.
-Marad.
– Munkásként?
Josefina tagadta.
– Családként.
Lassan kifújta a levegőt.
