Ott hagyták, láncra verve egy raktárban a hó közepén, mígnem egy hegyi ember éjfél után meghallotta a sírását.

1889 novemberében egy vihar annyi hóval borította be a chihuahua-i Sierra Madre hegységet, hogy az utak eltűntek, és még a farkasok is menedéket kerestek a sziklák között.

Soledad Álvarez tudta, hogy nem éli túl a hajnalt.

Jobb csuklóját egy vasgyűrű fogta körül. Egy lánc egy elhagyatott istálló gerendájához erősítette. Órákig sikoltozott, de a szél elnyelte a hangját.

Túl vékony volt a kabátja. Az ujjai már nem fájtak, és ez volt a legrosszabb. Először a fájdalom tűnt el, aztán a remegés, végül pedig az élet.

Ramiro Ceballos, a férje, megígérte, hogy két napon belül visszatér.

– Ha még élsz, megbocsátok neked – mondta, mielőtt elhagyta. – Ha meghalsz, mindenki azt fogja hinni, hogy megpróbáltál elmenekülni a viharban.

Soledad lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy talán jobb lenne halálra fagyni, mint visszamenni hozzá.

Aztán lépteket hallott a havon.

Leandro Salvatierra két tűzifával megrakott öszvér kíséretében sétált a kunyhója felé. Nagydarab, széles vállú férfi volt, arcát tizenkét hegyi tél keményítette meg. Egyedül élt, mióta egy járvány elvitte feleségét és lányát.

Megtanulta, hogy ne bízzon a városokban, a hatóságokban és azokban, akik mosolyogva kértek valamit.

Amikor hangot hallott a szélben, azt hitte, egy csapdába esett állat hallja. Aztán egy zokogást hallott.

A zaj egy régi bánya mellett épült istállóból jött. Évek óta senki sem használta azt a helyet.

Leandro otthagyta az öszvéreket a fenyőfák alatt, fogta a puskáját, és lement a lejtőn. A hó a derekáig ért. Amikor odaért az istállóhoz, a vállával kellett döngetnie az ajtót, amíg résnyire ki nem nyílt.

Meggyújtotta a lámpását.

Van itt valaki?

Mozgás támadt az utolsó fülkében.

Soledad a falhoz lapult. Amikor meglátta, megpróbált egy fadarabot fegyverként felemelni.

– Ne gyere közelebb.

– Nem fogok hozzányúlni.

Leandro felemelte a lámpást, és meglátta a láncot.

A gyűrű körüli bőr felszakadt és vérzett. Soledad ujjai viaszfehérek voltak.

– Ki tette ezt?

-Menj innen.

Leandro letérdelt a lakat elé.

– Ha elmegyek, hajnalra halott lesz.

– Nála van a kulcs.

– Akkor elszakítjuk a láncot.

Leandro megvizsgálta a láncszemeket. A lakat túl vastag volt, de a lánc egy része rozsdás volt.

– Nézz a másik irányba.

– Mit fogsz csinálni?

Megragadta a karabélyát a csövénél fogva, és a tussal egy láncszemre csapott. A csattanás megremegtette a falakat. A lánc kitartott.

Soledad felsikoltott.

– El fogja törni a csuklómat!

„Ha nem engedem el, elveszíti a karját. Maradj mozdulatlanul.”

Újra lecsapott. A fém megrepedt. Leandro a csizmáját a gerendához támasztotta, és addig húzta, amíg a láncszem el nem tört.

Soledad előreesett. Elkapta, mielőtt a földre zuhant volna.

– Tud járni?

Megpróbált felkelni, de a lábai nem reagáltak.

Leandro bebugyolálta a bundájába, és magához cipelte. A gyűrű továbbra is a csuklóján maradt, egy lánc pedig csörgött az övén.

„Tartsd az arcod rejtve” – parancsolta. „Ha kinyitod a szemed a szélben, a jég kárt tehet benne.”

A faházhoz vezető út alig egy kilométer volt, de Leandrónak majdnem egy órába telt. Soledad félúton abbahagyta a remegést.

„Beszélj!” – követelte.

Nem kapott választ.

– Sértegess, ha akarsz, de ne aludj el.

– Menj a pokolba! – motyogta.

Leandro most először mosolygott.

– Így már jobb.

Érkezéskor begyújtotta a kályhát, és lefektette Soledadot egy pokrócra. Levette róla a nedves kabátot, és sötét zúzódásokat fedezett fel a bordáin.

Megpróbálta ellökni magától.

-Ne érj hozzám.

„Nedvesek a ruhái. Ha megtartja őket, a hideg véget vet annak, amit elkezdett.”

Száraz takaróba csavarta, és lassan belemártotta a kezét egy tál langyos vízbe. Soledad felsikoltott, amikor a lány érezte, hogy égnek az ujjai.

– Forróság van!

– Nem. Csak az idegeik kezdenek felébredni. Lassan kell viszonoznunk a melegséget.

Leandro húsz percig fogta a kezét, miközben a lány csendben sírt. Nem ígérte meg neki, hogy minden rendben lesz. Csak állt ott, mozdulatlanul és szilárdan.

„Miért mentett meg?” – kérdezte Soledad.

– Mert a férfinak, aki megláncol egy nőt, nincs joga eldönteni, hogy az életben marad-e.

Másnap reggel Soledad hirtelen felriadt. A lánc csattanása felidézte benne az istálló emlékeit.

Leandro kávét és tortillát készített a tűzhelyen.

Ott hagyott egy csészét a közelében, anélkül, hogy kényszerítette volna, hogy elvegye.

– Igyál. Piloncillót tartalmaz.

Soledad megkóstolta a kávét. Keserű, forró és túl édes volt. Úgy gondolta, ez a legjobb ital, amit valaha ivott.

– Mennyibe fog mindez kerülni?

– Ne piszkítsd össze a szőnyegemet vérrel. Hetekig tartott, mire megcsináltam.

Várt egy mosolyt, egy követelést vagy fenyegetést. Semmi sem jött.

– A férfiak nem mentenek meg ismeretlen nőket anélkül, hogy várnának tőlük valamit.

„Van okod azt hinni, hogy igen. De most aggódom amiatt a gyűrű miatt. Feldagad a kezem, és a fém elzárja a vérkeringést.”

Leandro elővett egy reszelőt, egy fogót és olajat.

– El kell vágnom a zsanért. Órákig is eltarthat.

Leült a földre, óvatosan Soledad csuklóját a térdére helyezte, és reszelni kezdett.

Fém csörömpölése töltötte be a kabint.