Leandro ránézett.
– Nehéz itt az élet. Fél évig hó van, nyáron medvék vannak, és hetekig nem látunk embert.
– A könnyű élet sosem volt számomra opció.
– Nem akarom, hogy hálából maradjon.
Soledad felemelte jelzett csuklóját.
„Ez a sebhely nem kényszerít semmire. Arra emlékeztet, hogy túléltem. Maradni akarok, mert itt aludtam el először anélkül, hogy lépteket hallottam volna egy ajtó mögött.”
Leandro hallgatott.
– Különben is – tette hozzá –, a kávéja szörnyű. Valakinek meg kellene tanítania neki elkészíteni.
Leandro arcán lassú mosoly jelent meg.
„Ha marad, megtanul nyulakat nyúzni. Nem fogom én elvégezni az összes munkát.”
– Mutasd meg holnap.
Soledad a kártérítési pénzt a faház bővítésére használta fel. Építettek egy plusz szobát, és a régi istállót, ahol Soledad majdnem meghalt, menedékké alakították át a viharok által csapdába esett utazók számára.
Egy csengőt helyeztek az ajtó fölé. Aki eltévedt, megszólaltathatta.
Évekkel később Soledad és Leandro egy kis kápolnában házasodtak össze a völgyben. Nem voltak engedelmességi vagy örök védelemre vonatkozó fogadalmak. Valami egyszerűbbet ígértek: egyikük sem fog soha a másik helyett dönteni, és otthonukban egyetlen ajtót sem zárnak be belülről.
Soledad sebhelye sosem tűnt el. Vastag, fehér csík húzódott a csuklója körül.
Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy szégyelli-e magát, így válaszolt:
– Nem a lánc márkája a lényeg. Hanem annak a helynek a márkája, ahol a lánc véget ért.
És minden télen, amikor a szél a falakat zizegtette, Leandro forró kávét tett a tűzhely mellé, Soledad pedig égve tartotta a lámpát az ablakban.
Nem kizárólag magukért csinálták.
Mindenkiért tették, aki még mindig eltévedt a hóban, abban a reményben, hogy valaki meghallja a hangjukat.
