A herceg váratlanul meglátogatta a lány szerény lakhelyét, és a látottak miatt lemondta az esküvőt.

Az ezüst pohár

A kabin ajtaját nem törték fel.

Ez volt az első dolog, amit Don Alejandro de Montemayor észrevett, amikor átlépte a küszöböt. A második a szoba közepén egy székhez kötözött fiatal nő volt.

Inés Salgado csuklóit durva kötéllel kötötték össze a háta mögött. Sötét haja kócos omlással hullott szolgálója ruhájára, és vér csöpögött a halántékából. Mégsem hívott segítséget, amikor meglátta a herceget. Csak felemelte a fejét, és mormolta:

– Még nem oldoztam ki magamból a kötést.

Alexandernek alig volt ideje reagálni. Az ajtó kinyílt, és Doña Leonor de Alcázar lépett be két őr kíséretében. Elefántcsont selyemruhája mintha csillogott volna az egyetlen gyertya fényében.

– Alejandro, szerelmem, nem akartam, hogy valami ilyen kellemetlennek a szemtanúja legyél.

-Ez mit jelent?

Leonor úgy mutatott Inésre, mintha egy állat lenne, ami összepiszkolta a szőnyeget.

„Hónapok óta lopkodik a ranchról. Ezüst evőeszközöket, magánokmányokat és elhunyt édesanyád brossát találtuk a holmija között. Amikor a komornyikom felfedezte, azzal fenyegetőzött, hogy hazugságokat terjeszt a családomról.”

Alejandro két éve ismerte Inést. Látta, ahogy már hajnalban dolgozik, megosztja az ételét a legszegényebb pincérekkel, és visszaadja az utolsó fillérig, amit a kabátja zsebében talált. Ebben a vádban semmi sem tűnt igaznak.

– Mit tervezel vele csinálni?

–A nyugati toronyban marad bezárva az esküvőnkig. Aztán majd eldöntjük, hogy megérdemli-e a kegyelmet.

Amikor az őrök felemelték Inést, úgy tett, mintha megbotlana Alejandróban. Ujjai végigsimítottak a herceg kabátjának zsebén, és egy apró, összehajtott papírdarabot hagytak benne.

Alejandro megértette a figyelmeztetést a szemében. Elrejtette nyugtalanságát, és hagyta, hogy elvigyék.

Csak amikor Leonor kilépett a kabinból, vette át az üzenetet. A kézírás esetlen volt, mintha valaki diktálta volna a szavakat:

„Az esküvő után add át az előkészületeket. Önts 10 cseppet az ezüstpohárba a pohárköszöntő alatt. A hatást láznak kell tekinteni. A fennmaradó összeg akkor érkezik meg, amikor az özvegy birtokba veszi San Jerónimo-t.”

Az egyik sarokban egy viaszpecsét volt: egy mozsár, amelyet egy sisakfaág szúrt át.

Alejandro érezte, ahogy a levegő elhagyja a szobát. Az üzenetben említett ezüstpohár ugyanaz volt, amelyet három nappal később az esküvőjén is használni fog.

Azon az éjszakán felmászott a toronyba. Inést az egyik bokájánál fogva láncra verve találta, de olyan nyugodt volt, mintha várta volna.

– Honnan jött a levél?

– Doña Leonor magánfolyosójának padlója alatti rekeszből. Takarítás közben találtam. A komornyikja rajtakapott, hogy utánozom, és a lopott holmikat a bőröndömbe tette.

– Miért nem jöttél hozzám?

– Mert ezeknek a falaknak több fülük van, mint ablakuk. És mert még mindig nem tudtam, hogy megbízhatok-e benned.

Léptek visszhangoztak a lépcsőn. Leonor megjelent, kék köpenybe burkolózva.

Bevallotta a tolvaj?

Sándor elrejtette a dühét.

– Mindent tagad. Talán egy itt töltött éjszaka meggondolja magát.

Leonor elégedetten elmosolyodott. Mielőtt elment, tekintetét Inésre szegezte.

– Holnap elvisszük egy olyan helyre, ahonnan nem tud elmenekülni.

Ez a fenyegetés megerősítette, hogy már nagyon kevés idejük van hátra.

Amikor az őr elaludt, Inés fogott egy hajtűt, ami a szoknyája szegélyébe volt varrva. Kinyitotta a lakatot, kiment a cellából, és lement egy faliszőnyeg mögötti átjárón.

Alejandro a könyvtárban várta.

Egy lámpa alatt együtt tanulmányozták a levél pecsétjét.

– Egy kikötői gyógyszertárhoz tartozik – biztosította Inés. – Az apám tanított meg felismerni ezeket a márkákat.

Elcsuklott a hangja, amikor Julián Salgadót, a tíz évvel korábban eltűnt gyógyszerkereskedőt említette. Inésnek azt mondták, hogy a hajója Veracruz partjainál elsüllyedt. Mivel nem volt holtteste, akit eltemethetett volna, csak egy doboz műszere maradt, és a gyanú, hogy a hivatalos verzió hazugság.

– Hajnal előtt indulunk – döntötte el Sándor. – Azt mondom, meg kell vizsgálnom a tengerparti földjeimet. Te pedig az írnokomnak öltözve mész.

Egy szerény hintóval indultak útnak, melyet Jacinto, a birtok leghűségesebb kocsisa vezetett. Inés egy egyszerű kalap alá rejtette a haját, és papírt, tintát, valamint könyveket vitt magával, hogy teljessé tegye álruháját.

Délben érkeztek Puerto Realba. Halárusok, tengerészek és teherhordók között egy keskeny patikára bukkantak, amelynek cégérén ugyanaz a sisakkövekkel átszúrt mozsár díszelgett.

A tulajdonos, Don Eusebio Correa, egy görnyedt hátú, bizalmatlan tekintetű idős férfi volt. Inés úgy tett, mintha egy beteg munkaadójának keresne gyógyírt, és megkérte, hogy tekintse át a legutóbbi megrendeléseket.

A jó eladás ígérete legyőzte kétségeit. Don Eusebio kinyitott egy vastag könyvet.

– Íme. Három héttel ezelőtt egy úriember tömény festéket vásárolt. Alkudozás nélkül fizetett.

A vevőnek megfelelő oszlopban az Alcázar-ház neve szerepelt.

Inésnek sikerült rávennie a gyógyszerészt, hogy másolja le a jegyzéket, és ragassza rá a pecsétjét. Mielőtt távozni készült, Don Eusebio megnézte az aláírását.

– Salgado? Ön Julián Salgado lánya?

Inés mozdulatlan maradt.

Az öregember becsukta a patika ajtaját.

„Az apád nem halt meg a tengeren. Néhány nappal az eltűnése előtt meglátogatott. Felfedezte, hogy valaki kis adagokban sisakvirágot adott a herceg anyjának.”

Alejandro elsápadt. Édesanyja lassú, megmagyarázhatatlan betegség után halt meg.