Don Eusebio előhúzott egy pult alatt elrejtett dobozt. Benne Julián egy nyilatkozata volt. A dokumentum azzal vádolta Octavio de Alcázar márkit, Leonor apját, hogy mérget vásárolt a hercegné elpusztítására, aki ellenezte fia házasságát ezzel a családdal.
„Julian megkért, hogy tartsam meg ezt, ha nem térek vissza” – magyarázta Eusebio. „Féltem. A márki megfenyegette a gyerekeimet. Tíz éven át győzködtem magam, hogy a hallgatás életben tartja őket.”
Inés a mellkasához szorította a dokumentumot. Az apja egy fiatal nemesember védelmezése közben halt meg, akit még csak nem is ismert.
Alejandro szégyenkezve lesütötte a tekintetét.
„A családom földdel, őrséggel és hatalommal rendelkezett. Mégis apád fizetett az áráért, hogy megvédjen minket.”
– Akkor ne hagyd, hogy az áldozatod hiábavaló legyen.
A kikötőt az érvényes lajstrommal és a régi nyilatkozattal hagyták el. Amint elérték az erdős utat, két lovas bukkant fel a hintó mögött. Az egyik az Alcázar család színeit viselte a köpenye alatt.
„Feküdj le!” – kiáltotta Alejandro.
Az első lövés szétlőtt egy lámpát. Jacinto megrántotta a gyeplőt, és a lovak egy keskeny ösvényen végigrohantak. Inés egy padlódeszka alá rejtette a bizonyítékot, míg Alejandro apja pisztolyával feltartóztatta az egyik üldözőt.
A hintó elmenekült, de az erdő közepén eltört egy kerék. Egy régi vadászházba kellett menedéket keresniük.
A tűz mellett Alejandro és Inés több másolatot készítettek mindegyik dokumentumról.
„Van még valami, amit be kell vallanom” – mondta. „San Jerónimóban kezdtem dolgozni, hogy kivizsgáljam apám halálát. Eleinte minden mosolyom és minden kimondott szavam egy keresés része volt.”
Sándor érezte a kinyilatkoztatás csapását, de nem megtévesztést látott a szemében, hanem fájdalmat.
– És akkor?
– Aztán találkoztam a cím mögött álló férfival. Rájöttem, hogy te sem tudod az igazságot.
Alejandro megfogta a kötelek által megsebesített kezeit.
– Azt tanították nekem, hogy a népem védelme rendeletek aláírását és alamizsnaosztást jelent. Te megmutattad nekem, hogy ez azt is jelenti, hogy meghallgatom azokat, akiket senki sem tart méltónak a megszólalásra.
Egy pillanatra eltűnt a különbség a herceg és a szobalány között. Csak ketten maradtak, egyedül, szembenézve az igazsággal, amely elpusztíthatja őket.
Hajnal előtt visszatértek San Jerónimóba. Agnes titokban visszament a toronyba, míg Sándor úgy tett, mintha az esküvői előkészületekkel lenne elfoglalva.
Leonor begyakorolt gyengédséggel üdvözölte.
– Aggódónak tűnsz.
– Csak a jövőnkön gondolkodom.
– Holnap után semmi sem választhat majd el minket egymástól.
Sándor megértette ezeknek a szavaknak a valódi jelentését. A házassági szerződés kikötötte, hogy ha utód nélkül hal meg, felesége kezeli a hagyatékát és minden vagyonát.
Azon az éjszakán Basilio Rivas, az Alcázar család intézője lóháton kilovagolt a postára. Don Tomás, Alejandro idős kabinetfőnöke, segített Inésnek kimenekülni a toronyból egy ablakon keresztül.
A keleti kapunál várakozott. Amikor Basil lelassított, hogy átkeljen a keskeny átjárón, Agnes egy kötelet dobott a ló elé. Az állat megijedt, és a felügyelő elesett. A táskája a bokrokba gurult.
Inés elvette és az árnyékba menekült.
Bent egy Eleonóra által aláírt levelet talált. A levélben arra utasították, hogy vesztegesse meg a borászt, öntsön mérget az esküvői pohárba, és a „tolvaj lányt” hibáztassa Sándor halálakor.
Ez már nem gyanú volt. Írásos vallomás volt.
Az esküvő reggelén a székesegyház megtelt nemesekkel, kereskedőkkel és méltóságokkal. Eleonóra gyöngyökkel díszítve jelent meg apja karján. Úgy nézett ki, mint egy királynő, aki hamarosan átveszi a koronáját.
Senki sem ismerte fel Inést egy sekrestyéssegéd ruhája és fátyla alatt. Don Tomás szerezte meg a ruhákat és elterelte az őrök figyelmét.
A sekrestye előtermében Inés megtalálta az ezüst kelyhet, ami a pohárköszöntőhöz volt előkészítve. A bornak enyhén kesernyés illata volt. Áttöltötte egy kulacsba, és tiszta borral pótolta.
Amikor az érsek elkezdte a fogadalmakat, Sándor Ágnesre nézett. A nő egy apró bólintással válaszolt.
A pohár biztonságban volt.
– Elfogadja Doña Leonor de Alcázart törvényes feleségének? – kérdezte az érsek.
– Nem – felelte Alejandro.
Mormogás futott végig a katedrálison.
Leonor elvesztette a színét.
– Mit mondasz?
– Hogy nem teszek esküt Istenre, miközben a menyasszonyom meggyilkolását tervezi.
Octavio márki felállt.
– Ez őrület!
Alejandro megmutatta a megrendelést, az elfogott levelet és Julián Salgado nyilatkozatát.
Leonor Inésre mutatott, aki épp akkor vette le a fátylát.
„Az a nő egy tolvaj! Mindent meghamisított, mert át akarja venni a helyemet.”
Aztán kinyíltak a székesegyház kapui. Don Eusebio lépett be egy királyi írnok és több katona kíséretében. Az üldöztetés után elhatározta, hogy soha többé nem marad hallgatva.
„Eladtam a festéket az Alcázar család szolgájának” – jelentette ki. „Felismerem Julián Salgado aláírását is. Az az ember azért halt meg, mert megpróbálta feljelenteni a család első bűncselekményét.”
A márki megpróbált elmenekülni, de a katonák elállták az útját.
Leonor még mindig az utolsó védekezésébe kapaszkodott.
– Nincs bizonyíték arra, hogy méreg lett volna ebben a szertartásban.
Alejandro felemelte a kupát, amelyben Inés által odahelyezett tiszta bor volt, és odanyújtotta neki.
–Akkor igyál. Ha az egész hazugság, igyál ezek előtt a tanúk előtt.
Leonor a csészére meredt. Remegni kezdett a keze.
– Nem fogok részt venni ebben a megaláztatásban.
