– Megtagadod, mert úgy hiszed, hogy az ott lévő méreg benne van, aminek az elhelyezését parancsba adtad.
– Apám azt mondta, gyorsan megcsináljuk! – kiáltotta, elvesztve az önuralmát. – Azt mondta, hogy a ranch a miénk lesz, és hogy soha többé senki nem fog úgy bánni velünk, mint egy tönkrement családdal!
A csend teljes volt.
Octavio megpróbálta elhallgattatni, de már túl késő volt. Leonor épp akkor vallott be az érsek, a királyi írnok és a régió összes nemese előtt.
Inés elővette a ruhája alá rejtett üveget.
– Itt az igazi mérgezett bor. A szertartás előtt felcseréltem a tartalmát.
Basiliót, akit előző este óta fogva tartottak, a jelenlévők elé állították. Felismerve, hogy az Alcázar család mindenért őt akarja hibáztatni, bevallotta részvételét, és megerősítette, hogy Octavianus rendelte el Alexander anyjának halálát is.
Apát és lányát letartóztatták. Vagyonukat a tárgyalás végéig lefoglalták. Leonort összeesküvés és gyilkossági kísérlet vádjával elítélték; Octavio soha többé nem hagyta el az erődöt, ahol bebörtönözték.
Inést ártatlannak nyilvánították. Julián Salgado nevét nyilvánosan tisztázták, Alejandro pedig elrendelte egy emléktábla elhelyezését a Puerto Real-i gyógyszertárban: „Itt őrzik egy alázatos ember igazságát, aki nem volt hajlandó eladni a lelkiismeretét.”
Hónapokkal később Alejandro aranyat és egy házat ajánlott Inésnek.
Mindkettőt elutasította.
„Nem akarom, hogy fizessen nekem az életének megmentéséért. Azt akarom, hogy nyisson egy iskolát a munkásai gyerekeinek és egy klinikát, ahol egy szegény embert kezelni lehet, mielőtt túl késő lenne.”
Sándor teljesítette kérésüket. Emellett számos család igazságtalan adósságait is eltörölte, és lehetővé tette a szolgák számára, hogy a visszaéléseket a megtorlástól való félelem nélkül jelentsék.
Idővel Inés szolgálóból az iskola igazgatójává vált. Alejandro gyakran látogatta, először kifogásokkal, majd kifogások nélkül. Hónapokig beszélgettek, már nem mint herceg és szolga, hanem mint két ember, akik együtt élték túl az árulást.
Egy évvel később Alejandro ugyanabban a vadászházban kérte meg a kezét, ahol a bizonyítékokat lemásolták.
– Nem címet ajánlok fel neked – mondta. – Csak azt ajánlom, hogy melletted sétálok, ha még megbízol bennem.
Inés a könnyein keresztül mosolygott.
–Megbíztam benned, amikor egy székhez kötöztek. Azt hiszem, most, hogy szabad vagyok, újra megpróbálhatom.
A második esküvő egyszerű volt. Nem voltak nemesek, akik alig várták volna, hogy tanúi legyenek egy látványosságnak vagy egy ezüst kelyhének az oltáron. Parasztok, szakácsok, istállófiúk, iskolás gyerekek és Don Eusebio is jelen voltak, utóbbi sírva nézte, ahogy régi barátja lánya a megmentett férfi felé sétál.
Amikor megszólaltak a harangok, Alejandro megfogta Inés kezét.
Most először nem kellett elrejtenie egy levelet, kinyitnia egy zárat, vagy úgy tennie, mintha kevésbé lenne intelligens, mint amilyen valójában.
És hosszú évek óta először a San Jerónimo birtok olyan esküvőt ünnepelt, ahol senki sem halálesetre számított, hanem inkább egy új élet kezdetére.
