Eltévedve a hegyek és erdők között, felfedezett egy régi hintót; ekkor hirtelen kinyílt egy titkos rekesz.

1891 októberében, amikor a vonatok épp csak elkezdtek átkelni Észak-Mexikonon, és a régi postakocsik még mindig ezüstöt, leveleket és fegyveres embereket szállítottak Chihuahua útjain, Lucía Serrano betöltötte a 21. életévét anélkül, hogy bárki is emlékezett volna rá.

Hajnal előtt ébredt fel a Doña Petra mosókonyhája felett bérelt kis szobában. Jégréteg borította az ablaktáblát, és a parázstartó kialudt az éjszaka folyamán.

Lucía a vékony takaró alatt maradt, és lehelete gőzét szemlélte. Nem volt szomorú. Ahhoz, hogy szomorúságot érezzen, valami másra kellett volna számítania, és gyerekként felhagyott a várakozásokkal.

Egy viharban hagyták magára a San Rafael misszió előtt, liszteszsákba csavarva. Egy takarójára varrt szövetdarabon egyetlen szó díszelgett: Lucía. A pap a Serrano vezetéknevet adta neki, mert a hegyek közelében találták meg.

Aztán egyik családtól a másikig vándorolt. Voltak, akik gyerekek gondozására fogadták be. Mások ruhát mosni vagy állatokat etetni. Senki sem bánt vele annyira rosszul, hogy a hatóságok közbeavatkoztak volna, de nem is szerették annyira, hogy maradásra kérték volna.

17 évesen érkezett San Jacinto de la Sierrába egy zsák ruhával és egy varrókészlettel. Attól kezdve bányászingek, női ruhák és szakadt takarók javításával kereste a kenyerét.

Azon a reggelen Doña Petra rá sem nézett, és felszolgálta az atoléját.

– Le kell szállítanod Don Melchor kabátját, mielőtt leesik a hó.

– Délután viszem el.

Lucía nem mondta, hogy ma van a születésnapja. A tűzhely mellett állva evett, eltette a tűit, és kiment.

San Jacinto egy kisváros volt, amely egy majdnem teljesen kimerült bánya köré épült. Volt itt egy vályogtemplom, egy élelmiszerbolt, egy kantin, egy anyakönyvi hivatal és egy főtér egy hetek óta befagyott szökőkúttal.

Az utolsó házak mögött magasodott a hatalmas és csendes Sierra de los Venados. Lucía négy éven át élt az árnyékában anélkül, hogy valaha is bemerészkedett volna oda.

Amikor belépett Don Hilario üzletébe, hogy cérnát vegyen, két férfi beszélgetését hallotta a pultnál. Az egyik magas, vékony idegen volt, elegáns fekete kabátban.

„Engem az elhagyott földek érdekelnek” – mondta. „Olyan ingatlanok, amelyek tulajdonosai örökösök nélkül haltak meg. A törvény lehetővé teszi a bejelentést, ha senki sem fizetett adót.”

– Azokban a hegyekben nincs semmi, csak fenyőfák és kövek – felelte Don Hilario.

Az idegen elmosolyodott.

–A látszólag haszontalan föld gyakran a legolcsóbb. És néha csak azért haszontalan, mert a rossz ember nézi.

Don Baltasar Montejoként mutatkozott be. Lucía felismerte ezt a vezetéknevet. A Montejók bányákkal, fűrészmalmokkal és olyan emberekkel rendelkeztek, akik puskával is meggyőzték azokat, akik nem akartak eladni.

Lucía kifizette a fonalat, majd elment. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, hallotta, hogy Baltasar egy régi birtokról, La Hondonada-ról kérdezősködik.

A név bevésődött az emlékezetébe.

Délben bebugyolálta Don Melchor kabátját, becsomagolt egy kis kenyeret, egy üveg kávét és a kovakőjét. Az öreg favágó kunyhója a hegyek lábánál volt. Ha gyorsan megy, még sötétedés előtt visszatérhet.

Amikor megérkezett, zárva találta az ajtót, és egy cetlit: Don Melchor felment az emeletre, hogy ellenőrizze a csapdáit. Lucía a kabátját a tető alatt hagyta.

Elkezdtek hullani az első havazások.

Az ésszerű dolog az lett volna, ha visszafordul. Ahogy azonban a fenyők között kanyargó ösvényt nézte, valami megmagyarázhatatlan vonzódást érzett. Talán vágyott arra, hogy egy igazán az övé legyen az óra. Talán valahol a magány látszatát keltette benne.

Felment.

Először könnyű hó volt. Aztán fehér függönnyé változott, amely eltakarta a völgyet. Amikor Lucia megpróbált visszafordulni, minden fa ugyanúgy nézett ki számára.

Kereste a folyóhoz vezető lejtőt, de végül egy szakadékba ütközött. Korrigálta az irányt, és egy sziklafalra bukkant. Közeledett a sötétség, és a szél úgy vágta a kendőjét, mint a borotva.

A félelem futásra kényszerítette, de eszébe jutott Don Melchor egy mondása: a hegyekben a pánik előbb öl, mint a hideg.

Megállt, vett egy mély lélegzetet, és ellenőrizte, mije van. Volt nála kenyér, kávé, kés, kovakő és tűk. Tudott tüzet rakni, de menedékre volt szüksége.

Addig ment, amíg a lába fájása el nem múlt. A fájdalom hiánya jobban megijesztette, mint a jég.

Aztán a vihar közepette meglátott egy sarkú alakot.

Ahogy közeledett, felfedezett egy régi teherkocsit, amelyet kabinná alakítottak át. Valaki rönkökkel megerősítette az oldalait, és lejtős tetőt épített rá. A hó szinte teljesen befedte az eredeti kerekeket.

Lucia felemelte a reteszt és bement.

A szél suttogássá vált a falak mögött. Középen egy vaskályha állt, benne valaki száraz tűzifát rendezett el, készen a begyújtásra.

Több vésett utasítást talált a falon:

„Viharban hagyd nyitva az alsó szellőzőnyílást.”

„Először fenyőfaforgácsot használj.”

“Ha a füst visszatér, lefekvés előtt tisztítsd meg a keletre néző csövet.”

Nem voltak kedves szavak, de meghatották Lucíát. Egy idegen azt képzelte, hogy sok évvel később egy másik ember megérkezhet megdermedve és segítségre szorulva.

Engedelmeskedett az utasításoknak. A láng kicsi és kék volt, majd addig nőtt, amíg be nem világította az egész szobát.

Lucia aznap először érezte, hogy melege van.