Tavasszal felújították a kunyhót. A falusiak segítettek megjavítani a tetőt, kitisztítani a forrást, és építeni egy szobát, ahol Lucía egy kis iskolát nyitott a favágók és bányászok gyermekei számára.

Euszebiosz utasításait a tűzhelyen tartotta. Alatta egy mondatot fűzött hozzá:

„Ha fázva érkeztél, gyere be. Itt senki sem kérdezi meg először, honnan jöttél.”

A következő október 14-én Mercedes családjával együtt felment. Egy kis piloncillo tortát vitt magával, amelyet cukorból készített, amit titokban tartott.

Lucía meggyújtott egy gyertyát. Az asztal körül olyan emberek álltak, akik ismerték a nevét, emlékeztek a születésnapjára, és átkeltek egy havas hegyen, csak hogy vele lehessenek.

Amikor arra kérték, hogy kívánjon valamit, Lucia a tűzre, a helyreállított tetőre és az ablakra nézett, amelyet végre a sajátjának nevezhetett.

– Már megtörtént – válaszolta.

Odakint havazni kezdett. A tavasz tovább hömpölygött a jég alatt, édesen és fáradhatatlanul, ahogy negyven éven át tette.

És a régi faházban még mindig égett a tűz, amit Eusebio egy idegennek rakott, és végre otthont adott egy lánynak, aki egész életében abban hitt, hogy soha senki nem jön vissza érte.