1. RÉSZ

“Egy ilyen semmirekellő nő, mint te, nem érdemli meg a fiamat!”

Egy másodperccel később hallottam a csattanást.

Mozdulatlanul álltam a hatalmas San Pedro Garza García-i ház félig nyitott ajtaja mögött. Azért tértem vissza, mert a szemüvegemet a bejárati konzolasztalon felejtettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az apró figyelmetlenség lehetővé teszi számomra, hogy felfedezzem a poklot, amelyben a lányom élt.

Daniela a földön feküdt, egyik kezét vörös arcán nyugtatva. Előtte Beatriz Salgado, az anyósa, olyan megvetéssel nézett rá, hogy a gyomrom összeszorult.

– Még a cégnél sem tudsz rendesen segíteni? Ezért mentél hozzá egy Salgadóhoz?

De a legrosszabb az egészben az volt, hogy nem láttam őt.

Mauricióért, Daniela férjéért volt.

Egy bőrkanapén ült, és úgy nézte a mobilját, mintha mi sem történt volna.

– Anyukámnak igaza van – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Mindent rosszul csinálsz, Daniela. Hálásnak kellene lenned, hogy mégis itt hagytunk aludni.

A lányom lehajtotta a fejét.

Nem válaszolt.

Az a reszkető lány egyáltalán nem hasonlított ahhoz a vidám Danielához, akit én neveltem.

Az első ösztönöm az volt, hogy bemenjek és szembeszálljak mindkettőjükkel. De ismertem a lányomat. Ha meglátna, megvédené Mauriciót. Azt mondaná, hogy „rossz pillanat” volt, hogy Beatriz stresszes volt, és hogy nem akar bajt.

És amikor elmegyek, a dolgok valószínűleg még rosszabbra fordulnak.

Így hát némán hátráltam.

Elővettem a telefonomat és tárcsáztam egy számot.

– Navarro ügyvéd – mondtam, amikor válaszolt – Kezdje.

Szünet következett.

– Biztos benne, Herrera asszony?

-Teljesen.

– Ezután felfüggesztjük a Salgado Equiposszal kötött összes szerződést, megkezdjük a kintlévőségek behajtását, és értesítjük a bankokat a szabálytalan tranzakciókról.

Visszanéztem a szobába.

– Minden egyszerre. Kivétel nélkül.

Amit a Salgado család nem tudhatott, az az volt, hogy nem egyszerűen Elena Herrera vagyok, egy férfi özvegye, aki egy kis autószerelő műhelyt üzemeltetett Apodacában.

Harminc évvel korábban a néhai férjemmel elindítottunk egy műhelyt: két használt gép, egy cementpadló és a kora reggeli órákban véget érő munkanapok.

De ez az üzlet növekedett.

Sok.

Most a Grupo Herrera Industrial volt az üzem Nuevo Leónban, Coahuilában és Querétaróban.

És én voltam az elnöke.

Soha nem mondtam el Salgadoéknak, mert Daniela valami egyszerűt kért tőlem, mielőtt férjhez mentem volna.

„Anya, nem akarom, hogy Mauricio pénzért szeressen.”

Így hát csendben maradtam.

A Salgado család, saját arroganciájuktól elragadtatva, magától eldöntötte, hogy szegények vagyunk.

A legironikusabb az egészben az volt, hogy a cége, a Salgado Equipos, a csoportom egyik leányvállalatával kötött szerződéseknek köszönhetően maradt fenn.

Nélkülük alig tudták kifizetni a béreket.

És ez még nem minden volt.

Hónapokkal korábban diszkréten felülvizsgálták a pénzügyi tranzakcióit, miután zúzódásokat észlelt Daniela karján.

A nyomozók felfedeztek egy, a lányom nevére bejegyzett fedőcéget, olyan kölcsönöket, amelyekre soha nem igényelt, és átutalásokat Mauricio magánszámláira.

Azon a délutánon, amikor visszatérőben voltam az irodámba, megkaptam Navarrótól az első üzenetet:

„Eljárás megkezdve. Holnap kezdődik az útzár.”

Azon az estén Mauricio felhívott.

„Elena asszony, Danielának enyhe láza van. Tudja, hogy nagyon érzékeny.”

Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.

Órákkal korábban pontosan láttam, honnan ered a „láza”.

Aztán témát váltott.

– Egyébként… Nem hagyta nálad Daniela azt a pendrive-ot, amin az elektronikus aláírását és néhány személyes dokumentumát tartotta?

Azonnal megértettem.

Napokkal korábban Daniela remegve adta át nekem.

„Anya, tartsd meg! Nem tudom, miért, de nem akarom abban a házban.”

– Megyek, megkeresem – válaszoltam nyugodtan.

Mauricio letette a telefont.

Kinyitottam a fiókot, amiben ezt az emléket tartottam, mellette pedig egy bankszámlakivonatot, amit Daniela talált.

A Salgado család nem csak a lányomat bántalmazta.

Arra készültek, hogy őt tegyék felelőssé a bukásukért.

Éjfélkor érkezett egy újabb üzenet.

Daniela volt az.

„Anya, találkozhatnánk holnap? Találtam valamit és félek.”

Lehunytam a szemem.

A háború, amit hónapok óta próbált elkerülni, épp csak elkezdődött.

És a Salgado család még mindig hitte, hogy a megvetett nő semmit sem tehet velük.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Daniela sápadt arccal, egy mappát szorongatva érkezett egy monterreyi kávézóba.

– Anya, azt hiszem, csináltak valamit a nevemmel.

Több dokumentumot is szétterített az asztalon.

Csak néhány másodpercig tartott.

Egy ismeretlen cég volt bejegyezve, amelynek adminisztrátora Daniela volt. Volt egy több millió dolláros hitelkérelem is, valamint egy garancia, amelyen valaki meghamisította az aláírását.

– Soha nem írtam alá ezt – suttogta. – Mauricio azt mondja, hogy fel kell áldoznom magam a családomért. Az anyja is ezt mondja. De senki sem magyaráz el nekem semmit.

Megfogtam a kezeit.

– Figyelj rám jól. Ne írj alá semmit.

– De anya… Mauricio cége hatalmas. Nem vehetjük fel velük a versenyt.

Majdnem elmosolyodtam.

Daniela sem tudta a teljes igazságot a Grupo Herreráról.

– Bízz bennem.

Ugyanazon a napon elmentem vele a Salgado családhoz.

Beatriz üdvözölt, és tetőtől talpig végigmérte az egyszerű ruháimat.

– Micsoda meglepetés. Azt hittem, elfoglalt leszel azzal, hogy gondoskodsz arról a kis műhelyről.

Mauricio azonnal megjelent.

– Megtaláltad Daniela emlékét?

– Nem – hazudtam. – Biztosan elveszett.

Most először láttam igazi félelmet a szemében.

Később, távozás közben, kaptam egy másik jelentést Navarrótól.