Havi átutalásokat találtak Mauriciótól egy Valeria Montes nevű nőnek, a Santa Fe-i luxuslakás árán felül.
Mauriciónak volt egy szeretője.
És ezt a kapcsolatot a cégtől elvett pénzből finanszírozta, miközben a dokumentumokat Danielára hagyta az adósságok tekintetében.
De egy fizikai teszt kimaradt.
Daniela tudta, hogy Mauricio zárva tartja az irodájában az egyik fiókot. Másnap, amikor Beatrizzel elmentek, Daniela úgy döntött, hogy ellenőrzi.
Suttogva hívott.
– Találtam egy dobozt.
Voltak benne bankszámlakivonatok, szerződések, Valeriának szóló átutalások igazolásai, és valami még rosszabb.
– Anya… vannak válási papírok. Az aláírásom rajta van, de sosem írtam alá őket.
Hideg dühöt éreztem.
A terv tökéletes volt egy gátlástalan ember számára: eladósítani Danielát, kiüríteni a céget, elválni tőle és elhagyni a szeretőjét.
– Készítsen fényképeket. Aztán hagyja mindent pontosan úgy, ahogy volt.
Hallottam a mobiltelefon kamerájának hangját.
Aztán kinyílt egy ajtó.
– Daniela?
Mauricio volt az.
A hívás megszakadt.
Újra és újra megpróbáltam kommunikálni.
Semmi.
Navarro mögöttem hagytam el az irodámat.
– Készítsd elő az autót. Most.
Tíz perccel később kaptam egy üzenetet.
„Anya, jól vagyok. Sikerült mindent összepakolnom. Mauricio csak a golfütőiért jött vissza.”
A lábaim majdnem összecsuklottak a megkönnyebbüléstől.
A fényképek később érkeztek.
Elég volt nekünk.
Azon az estén személyesen vittem egy régi pendrive-ot Mauricióhoz.
– Ezt találtam egy fiókban. Talán ezt kerested.
Csillogott a szeme.
– Igen. Pontosan ezt.
Fogalmam sem volt, hogy egy haszontalan emlékről van szó, amit csalinak készítettünk elő.
Másnap megpróbálta felhasználni a kölcsönfelvételi folyamat befejezéséhez.
A bank elutasította a tranzakciót.
Percekkel később valami rosszabbra bukkant: a Salgado Equipos hitelkereteit felfüggesztették, és számos számlát befagyasztottak, amíg a szabálytalanságokat kivizsgálták.
Azon az estén olyan kedvességgel hívott, amit még soha ezelőtt nem használt velem.
– Elena asszony… vasárnap családi megbeszélést tartunk. Daniela jövőjéről szeretnénk beszélni. Szeretnénk, ha eljönne.
Azonnal megértettem.
Pénzre volt szükségük.
Azt tervezték, hogy családtagokkal vesznek körül minket, Danielát hibáztatják a veszteségekért, és arra kényszerítenek, hogy eladjam az állítólagos „kis műhelyem”, hogy megmentsék őket.
– Szívesen megyek.
Vasárnap tömegközlekedéssel érkeztem, szürke ruhában és a vászontáskámmal.
Azt akartam, hogy továbbra is pontosan ugyanebben higgyenek.
A szobában családtagok, drága ételekkel teli tálcák voltak, és Beatriz a legszebb ékszereit mutogatta.
Az ajtó mellé ültettek.
Aztán Mauricio felállt.
– Daniela miatt a cégünk több millió pesót veszített. Az anyjának kell majd felelnie érte.
Mindenki elkezdett ellenünk zúgolódni.
Mígnem váratlanul egy fiatal nő jelent meg a bejáratnál.
Mauricio elsápadt.
Valéria volt az.
„Mauricio!” – kiáltotta. „A kártyáid nem működnek, és még nem fizetted be a pénzemet! Ha ma nem kapod meg a pénzem, végem van.”
Rohant, hogy kihozza a házból.
Amikor visszatért, izzadt.
Aztán elém dobott egy szerződést.
– Két lehetősége van, Elena asszony: kifizeti az adósságot a műhelye eladásával… vagy Daniela holnap elhagyja ezt a házat válva, és mindent visz.
Lassan kinyitottam a táskámat.
Mauricio elmosolyodott, meg volt győződve arról, hogy meg fogja adni neki, amit akart.
De amit az asztalra tettem, az nem pénz volt.
Egy fekete mappa volt.
És amikor kinyitottam, Mauricio arckifejezése teljesen megváltozott.
Amit még nem tudtam, az az volt, hogy ki fog átlépni azon az ajtón.
3. RÉSZ
Kivettem az első fényképet a mappából, és Mauricio elé helyeztem.
A válási papírok képe volt, amelyeket az irodájában találtak.
– Egy pillanattal ezelőtt azt mondtad, hogy holnap döntesz arról, hogy elválsz-e Danielától – mondtam. – Akkor magyarázd el, miért készítették ezeket a dokumentumokat hetekkel ezelőtt egy olyan aláírással, amit a lányom soha nem írt alá.
Mauricio a fényképre nézett.
– Ez… csak egy tervezet.
– És ez az aláírás egyben tervezet is?
Beatriz hirtelen felállt.
– Milyen nevetséges! Bárki hamisíthat fényképet.
Más képeket is tettem az asztalra.
Számlakivonatok.
Átutalások.
A céget Daniela nevére alapították.
A kölcsönkérelem.
És végül, a Valeria Montesnek járó befizetések.
– Íme, hová került valójában Daniela állítólagosan elveszett pénzének egy része.
A szoba elcsendesedett.
Mauricio elvesztette a színét.
Az egyik nagybátyja készítette az egyik fényképet.
– Ki az a Valeria Montes?
– Senki – válaszolta Mauricio túl gyorsan.
Ránéztem.
– Érdekes. Alig néhány perce az a „senki” azért nem jött hozzád, mert abbahagytad a lakás fizetését.
A morajlás felerősödött.
Beatriz rám mutatott.
„Ez mind hazugság! Te és a lányod el akarjátok pusztítani a fiamat, mert nem bírjátok elviselni, hogy egy felsőbbrendű családhoz tartozzatok.”
Daniela megszorította a karomat.
Éreztem, ahogy remeg.
A kezemre fogtam a kezét.
– Nem kell többé csendben lenned.
A lányom lassan felemelte a fejét.
Mauricio megvetően nézett rá.
–És te? Te is kitalálsz történeteket?
Daniela elővette a mobiltelefonját.
– Nem kell semmit kitalálnom.
Lejátszott egy felvételt.
Mauricio hangja betöltötte a szobát.
„Nyugi, Valeria. Elveszem a műhelyt Daniela anyukájától. Rájuk terhelem az adósságot, aztán megszabadulok ettől a haszontalan nőtől. Amint meglesz a pénzem, indulunk.”
Senki egy szót sem szólt.
Daniela leállította a felvételt.
– Azt hitted, túl ostoba vagyok ahhoz, hogy megértsem, mit csinálsz.
– Daniela, figyelj…
– Nem. Most figyelsz rám először.
A hangja nem volt hangos, de még soha nem hallottam ilyen határozottat.
