1. RÉSZ

– Ne találd ki a betegségeket! Ha folyton azt hajtogatod, hogy „valami mozog” benned, elviszlek egy pszichológushoz, hogy ne keresd a figyelmet – csattant fel Verónica, miközben Mateo a gyomrába kapaszkodott, és próbált nem sírni.

Tizenkét éves volt, és négy éve élt együtt egy olyan fájdalommal, amiről senki sem akart hallani.

Mindez röviddel édesapja, Dr. Alejandro Reyes halála után kezdődött, aki egy Guadalajara melletti autóbalesetben meghalt. Édesanyja meghalt, amikor Alejandro megszületett, így Verónica, Alejandro munkatársa és közeli családi barátja lett a gyámja.

Eleinte gyengédnek tűnt. Forró csokit készített neki, ellenőrizte a házi feladatát, és többször is elmondta, hogy megígérte, hogy gondoskodik róla. De amikor Mateo gyomorfájásra kezdett panaszkodni, elfogyott a türelme.

„Gyomorhurut. Rosszul eszel, és túl ideges vagy” – mondta.

Verónica ápolónőként dolgozott egy magán biomedicinális kutatóintézetben. Ezért hitt neki Mateo.

Kilencévesen érzett először valami mást a fájdalmon kívül: egy halk kopogást belülről, mintha egy kis golyó gurult volna a bordái alá.

Ijedten rohant a konyha felé.

– Vero, megmozdult. Esküszöm, megmozdult.

Leejtette a kanalat az asztalra.

Egy pillanatra nem bosszúsnak, hanem rémültnek látszott.

Aztán megragadta a karját.

–Ez gáz. Soha többé ne mondj ilyen hülyeséget.

Napokkal később elvitte egy ismerős orvoshoz, Dr. Rubén Castañedához, aki egy régi rendelőben megvizsgálta, és ultrahang vagy vizsgálatok elrendelése nélkül megerősítette a diagnózist.

– Stressz okozta gyomorhurut – jelentette ki. Omeprazol, ízetlen étrend, és semmi dramatizálás.

Az évek során Mateo állapota egyre rosszabb lett.

A hasa nőtt, miközben a karjai és a lábai elvékonyodtak. A középiskolában elkezdték „terhesnek” nevezni. Alig tudott futni tornaórán. Egyszer hányt a pályán, és az előző tanára egyszerűen azt mondta neki, hogy fogyjon le.

Csak az osztálytársa, Sofia védte meg.

– Ne gúnyolódj vele. Nem látod, hogy tényleg beteg?

Szeptemberben megérkezett az új testnevelő tanár, Mauricio Ortega. Egyetlen óra kellett hozzá, hogy észrevegyen valamit, amit a többiek figyelmen kívül hagytak.

– Mateo, a hasad nem tűnik normálisnak. Voltál már ultrahangon?

A fiú lesütötte a tekintetét.

– A mostohaanyám azt mondja, hogy erre nincs szükség.

– És a fájdalom?

– Négy éven át.

Mauricio elsápadt.

Mateo könyörgött neki, hogy ne hívja fel Veronicát. Tudta, mi történne otthon, ha a lány azt hinné, hogy „családi ügyeket” fed fel.

Egy héttel később, matekóra alatt érte a legerősebb fájdalom.

Mateo felsikoltott, a földre zuhant, és kétrét görnyedt.

„Érzem, hogy lökdösődik!” – zokogott. „Ki akar jutni!”

Az iskolai nővér megtapogatta a hasát, és azonnal visszahúzta a kezét.

–Ez nem gyomorhurut. Ez egy hatalmas tömeg.

Hívtak egy mentőt.

Veronika nem fogadott semmilyen hívást.

A sürgősségin az ügyeletes sebész, Dr. Gabriel Navarro felemelte Mateo ingét. Arckifejezése megváltozott, amikor meglátta a feszült, aránytalanul nagy hasat a szinte csontvázszerű testen.

Ultrahangot és CT-vizsgálatot rendelt el.

Percekkel később három orvos csendben megfigyelt egy olyan képet, amire egyikük sem számított egy tizenkét éves fiúban.

Egy nagy, érrendszerrel ellátott és összetett struktúra volt a hasában.

És amikor Gabriel megkérdezte, hogy ki kezelte Mateót az alatt a négy év alatt, a fiú Veronica nevet ejtette ki.

A sebész mozdulatlan maradt.

Ismertem ezt a nevet.

És nem tudtam elhinni, amit gyanítani kezdtem…

2. RÉSZ

A CT-vizsgálat megerősítette, hogy a tömeg Mateo hasának nagy részét elfoglalta, és a belekhez tapadt.

„Ma meg kell műtenünk” – mondta Gabriel. „Ha várunk, vérzés vagy perforáció léphet fel.”

Máté csak annyit kérdezett:

Meg fogok halni?

Gabriel leguggolt a hordágy mellé.

– Mindent megteszünk, hogy ezt megakadályozzuk. Csak egy kicsit bátrabbnak kell lenned.

A műtét még aznap délután elkezdődött.

A has felnyitásakor a csapat valami sokkal furcsábbat fedezett fel, mint egy közönséges daganat. Egy tokos tömeg volt, saját erekkel, kezdetleges csontszövettel és olyan struktúrákkal, amelyek úgy tűnt, évek alatt fejlődtek ki a gyermek belsejében.

Három órával később Mateo állapota stabilizálódott az intenzív osztályon, és a mintát patológiára küldték.

A kezdeti jelentés egy rendkívül ritka, a „fetus in fetu” jelenséggel összhangban lévő rendellenességet írt le: rendellenes embrionális szövet, amely egy másik baba testében helyezkedett el a magzati fejlődés óta. De valami nem stimmelt.

A sérülés mikroszkopikus hegeket és régi szintetikus anyagot mutatott az egyik ér körül.

Valaki évekkel korábban már babrált azzal a masszával.

Amikor Gabriel kijött a műtőből, Veronica éppen megérkezett.

– Mit tettek veled?

– Megmentettük az életét. Miért maradt egy ekkora tömegű gyerek négy évig ultrahang nélkül?

– Már ellenőrizték.

-WHO?

—Rubén Castañeda.

Gabriel névről ismerte. Castañeda a Santa Lucía Intézetben dolgozott, egy magánkutatóközpontban, amelyet évekkel korábban szabálytalanságok miatt vizsgáltak.

– Szükségem van Mateo összes aktájára – mondta Gabriel.

Veronika elsápadt.

– Nem kell neki semmit adnom.

– Talán az Ügyészség másképp gondolkodik.

Megfordult és elhagyta a kórházat.

Nem tért vissza.

Két nappal később a patológia egy második jelentést adott ki. A tömeg valóban egy rendkívül fejlett parazita ikertestvérnek felelt meg, de a belső minták azt mutatták, hogy Mateo gyermekkorában észlelték. Továbbá egy kísérleti monitorozáshoz használt biomedicinális marker nyomait is megtalálták.

Gábriel felhívta az államügyészséget.

Mariana Salcedo ügynök megérkezett aznap éjjel.