„Ha bárki ezt megtalálja, az azt jelenti, hogy nem sikerült megállítanom őket. A fiamat, Mateót, a beleegyezésünk nélkül vették fel egy megfigyelési protokollba. Már a születése előtt tudtak az állapotáról. Nem azért kezelték, mert dokumentálni akarták a fejlődését. Verónica mindent tud. Rubén Castañeda is. Ha bármi történik velem, védjétek meg a fiamat. Nem miattuk beteg. Ő egy gyerek, akit elárultak a felnőttek, akiknek gondoskodniuk kellett volna róla.”

Mateo nem bírta tovább nézni.

Eltakarta az arcát és sírt.

Négy éven át azt hallotta róla, hogy lusta, drámai, falánk és hipochonder. Már azt is gondolta, hogy talán csak kitalálja a fájdalmat.

Most hallotta, hogy az apja az ellenkezőjét mondja.

Gábriel mellette maradt anélkül, hogy félbeszakította volna.

– Apám hitt nekem – mondta végül Mateo.

– Mindig – felelte Gábriel.

A nyomozást kiterjesztették.

Rubén Castañedát letartóztatták, miközben megpróbált elhagyni Jaliscót. Verónicát két nappal később egy tepici buszpályaudvaron találták meg, unokatestvére nevén. Más nyomozókat is beidéztek tanúvallomásra.

Miután szembesült az aktákkal, Veronica végül bevallotta.

Alejandro halála után az intézetnek szüksége volt valakire, aki távol tartja Mateót más kórházaktól. A nő beleegyezett, hogy a gyámja lesz.

Nem szeretetből tette.

A feladata a tünetek, a testsúly, a hasi növekedés, a fájdalmas epizódok és az ételtolerancia feljegyzése volt. Valahányszor Mateo panaszkodott, kódolt jelentéseket küldött.

Amikor a gyermek mozgásokat kezdett érezni, a csapat tudta, hogy a tömeg jelentősen megnőtt.

Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak közbe.

Rubén Castañeda volt az, aki hamis diagnózisokat adott ki, hogy elkerülje a képalkotó vizsgálatokat.

„És miért ütött meg?” – kérdezte Mateo, amikor Mariana elmagyarázta a vallomásának egy részét.

Az ügynöknek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert félt, hogy beszélsz valakivel, aki hinni fog neked. És mert inkább a kísérletet védte, mint téged.

Mateo lesütötte a szemét.

Ez másképp fájt.

Már nem volt szörnyeteg a testében, de voltak olyan sebek, amiket egyetlen sebész sem tudott eltávolítani.

A DIF (Országos Integrális Családfejlesztési Rendszer) azonnal közbelépett. Verónica gyámságát megszüntették, Mateo pedig pszichológiai támogatást kapott. Felépülése alatt nem tért vissza a lakásba. Nem is akart.

Gábriel már akkor is látogatni kezdte, amikor már nem volt szolgálatban.

Néha az orvostudományról beszélgettek. Máskor fociról, filmekről vagy a kórházi kosztról, amit Mateo „különös büntetésnek” nevezett.

Egy nap Gabriel megérkezett egy közeli helyről származó torta ahogadával, amelyet fűszerek nélkül készítettek, mivel Mateo még mindig speciális diétán volt.

„Ez valószínűleg három orvosi ajánlást is megsért” – viccelődött a fiú.

– Ezért vagyok sebész, és nem táplálkozási szakértő.

Mateo a műtét óta először nevetett.

Mauricio, a testnevelő tanár is meglátogatta.

– Bocsánat, hogy nem erősködtem hamarabb – mondta.

– Te voltál az első, aki megkérdezte, hogy tényleg jól vagyok-e.

Mauricio megrázta a fejét.

– Sok felnőttnek kellett volna ezt korábban megkérdeznie tőled.

Sofia minden tantárgyból hozott jegyzeteket, és egy táskányi levelet a tanteremből.

Még azok a kollégák is bocsánatkérést írtak, akik gúnyolták őt.

Egyikük, Emiliano, személyesen kért beszélni vele.

– Folyton terhesnek hívtalak – vallotta be, és a padlóra nézett. – Viccesnek találtam. Hülye voltam.

Mateo mély levegőt vett.

– Igen, az voltál.

Emiliano meglepetten felnézett.

– De nem akarlak folyton cipelni – folytatta Mateo. – Akkor ezzel megvagyunk. Csak soha többé ne tedd ezt senkivel.

Amikor majdnem két hónappal később elhagyta a kórházat, Mateo alig nyomott többet, mint a műtét előtt, de egyenesen járt. A hasa lecsúszott. A heg halvány vonalként húzódott a hasán.

Az első fájdalommentes éjszaka furcsának tűnt számára.

Hajnali háromkor ébredt, és várta azt a belső lökést, ami évek óta elkísérte.

Semmi sem történt.

Lefeküdt, hallgatta a csendet.

És megkönnyebbülten sírt.

Amíg az ügyészség megoldotta az ügyet, Mateót ideiglenesen egy, a DIF-hez (Országos Integrális Családfejlesztési Rendszer) kapcsolódó nevelőszülőknél helyezték el. Gabriel a kiskorú gyámjainak engedélyével maradt jelen.

Hónapokkal később, amikor világossá vált, hogy nincsenek megfelelő rokonok, akik gondoskodnának róla, az orvos hivatalosan is megkezdte az örökbefogadását.

Sem nem volt azonnali, sem könnyű.

Voltak interjúk, otthoni látogatások, pszichológiai értékelések és hónapokig tartó várakozás.

Gabriel egy délután még ezt is mondta neki:

„Nem kell engem választanod csak azért, mert megműtöttelek. Ha másik családot szeretnél, akkor is jobbulást kívánok neked.”

Mateo komolyan nézett rá.

–Nem azért választom, mert megműtött. Azért, mert miután megmentett, újra és újra visszatért.

Ez a válasz sírásra késztette az orvost.

Majdnem egy évvel a műtét után Mateo hivatalosan is beköltözött hozzá.

Gabriel lakása kicsi volt Zapopanban, de az új szobában volt egy íróasztal, egy könyvespolc és egy ablak, amelyen keresztül besütött a délutáni napfény.

Mateo a falra akasztotta Alejandro fényképét, amelyen a kezében tartja őt, amikor csecsemő volt.

„Nem akarom megváltoztatni a vezetéknevem” – mondta.

– Nem kell megcsinálnod.

–Továbbra is Reyes akarok lenni. De azt is akarom, hogy te légy az apám.

Gábriel nagyot nyelt.

– Akkor úgy lesz.

A tárgyalás hónapokkal később kezdődött.

Az ügyészség bemutatta a rejtett akták, a hamisított jelentések, Alejandro videója és volt alkalmazottak vallomásai. A halála ügyében újraindították a nyomozást.