1. RÉSZ

„Tényleg azt akarod, hogy a nővéreim tönkretegyenek egy tizenötszáz pesós manikűrt csak azért, mert fáradt vagy? Rövidek a körmeid, Mariana. Nem kerül semmibe a takarítás.”

Mariana mozdulatlanul térdelt anyósa nappalijának padlóján, kezében egy átázott ronggyal.

Néhány másodpercig azt hitte, félrehallott.

Harminchét évesen hétfőtől péntekig főkönyvelőként dolgozott egy querétarói szállítmányozási cégnél. Azon a héten mérlegeket zárt, könyvvizsgálatokat végzett, és három egymást követő napon este kilenc óra körül hagyta el az irodát.

És mégis, azon a szombaton Doña Carmen házának padlóját súroltam.

Vele szemben, kényelmesen elhelyezkedve a kanapén, ott ültek férje ikerlányai: Fernanda és Paola, mindketten harminckét évesek, telefonnal a kezükben, jegeskávéval az asztalon és frissen díszített körmökkel, apró, csillogó kövekkel.

– Nézz körül alaposan a bútorok alatt – mondta Paola anélkül, hogy felnézett volna. – Anyukám allergiás a porra.

Mariana szorosabban húzta a rongyot.

– Miért nem segítesz? Hárman együtt gyorsan végzünk.

A nővérek úgy néztek egymásra, mintha Mariana valami képtelenséget javasolt volna.

Ebben a pillanatban Diego bukkant elő a konyhából, még mindig az enchiladákat rágcsálva, amiket a felesége előző este készített, és személyesen vitt el az anyja házába.

„Újra kezded?” – kérdezte.

„Nem kezdek semmibe. Csak azt kérdeztem, hogy miért ül két felnőtt nő, miközben én takarítom az anyjuk házát.”

Diego halkan felnevetett.

– Mert most csináltatták meg a körmeiket.

Mariana rámeredt.

-ÉS?

– Elég sokba került nekik. Nem lenne értelme kidobni azt a pénzt.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint gondolta.

Két hónapig minden alkalommal csikorgott a fék a közös autójukon, amikor lejtőn lefelé mentek. Mariana ragaszkodott hozzá, hogy kicseréljék őket.

Diego mindig ugyanazt a választ adta:

„Jelenleg nem tudunk költekezni.”

De volt pénz manikűrre.

Hogy feltöltsem Paola telefonját.

Fernanda asztrológiai óráira.

Doña Carmen éléskamrájába.

Cipőkért, ételappokért, streaming platformokért, sőt még olyan táplálékkiegészítőkért is, amiket a testvérek egyike sem használt két hétnél tovább.

Marianna lassan vette a levegőt.

– Akkor a körmeid többet érnek, mint a hátam.

Diego a szemét forgatta.

– Ne dramatizáld. Te erős vagy. Ők finomabbak.

Doña Carmen bukkant fel a folyosóról.

–Egy jó feleség segíti férje családját anélkül, hogy számba venné a szívességet.

Mariana lenézett a klórtól kivörösödött kezére.

Nem válaszolt.

Befejezte a takarítást.

Az autóban Diego fütyörészve vezetett, mintha mi sem történt volna.

– Anyukám azt mondta, elég tiszta lett – jegyezte meg. – Bár hagytál pár nyomot a szegélyléc közelében. Legközelebb légy óvatosabb.

Mariana Querétaro fényeit figyelte az ablak mögött.

– Nem lesz legközelebb.

– Mit mondtál?

—Hogy a fékek rosszabbak.

Diego felsóhajtott.

– Mariana, már mondtam, hogy nincs felesleges pénzem. Fernandának fizetnie kell egy numerológiai tanfolyamért, Paola pedig csizmákat akar, mielőtt felmegy az ár.

Marianna lassan felé fordult.

–Vicces. Ami anyukádat és a nővéreidet illeti, a pénzünk „mindkettőnk”. Ami a házunkat illeti, soha nincs belőle elég.

– Ők a családom.

-Én is.

Diego nem válaszolt.

Azon az estén Mariana megnyitotta a banki alkalmazást.

Átutalások.

Bevásárlás.

Fizetett.

Feltöltések.

Mindent összeadott.

Kevesebb mint egy év alatt a házassági jövedelmének abszurd összege három tökéletesen cselekvőképes nő életét finanszírozta.

Mariana hosszan bámulta a számot.

Aztán átnézte a kapcsolatait egy régi barátja után, aki ingatlanügynökként dolgozott.

– Laura, kérdeznem kell valamit… mennyibe kerül egy kis lakás bérlése egy főnek?

És ahogy hallgatta a választ, Mariana rájött, hogy nem házat keres.

Kiutat kerestem.

Mert amit a következő két hétben tett, olyasmi volt, amire Diego, az anyja és a nővérei soha nem számítottak.

És még mindig nem hitték el, mi fog történni…

2. RÉSZ

A következő tizenöt napban Mariana abbahagyta a vitatkozást.

És pontosan ez zavarta össze a legjobban Diegot.

Egyszerűen abbahagyta a dolgok intézését.

Hétfőn hazajött a munkából, megfürdött és salátát készített magának.

Diego kinyitotta a hűtőszekrényt.

– És a vacsora?

– Már vacsoráztam.

– Nem főztél?

– Vannak tojások.

Diego meglepetten nézett rá.

– De te mindig csinálsz valamit.

– Nos, ma már nem.

Szerdán elfogyott a samponja.

– Mariana, amikor elmész a szupermarketbe, vegyél nekem egy másikat.

– Menj te.

– Miért? Te vagy az, aki bevásárol.

-Korszak.

Diego hisztinek gondolta.

Az anyja is.

– Hagyd békén – mondta neki Doña Carmen a telefonon. – Amikor egy nő dühös lesz, a legrosszabb, amit tehetsz, ha bármilyen jelentőséget tulajdonítasz neki. Elmúlik magától.

Mariana meghallotta a beszélgetést a folyosóról.

Miután letette a telefont, Diego mosolyogva odalépett.

–Szombaton anyukámmal megyünk. Nagytakarítást akar csinálni húsvét előtt. Le kell mosnunk az ablakokat, a függönyöket, és fel kell takarítanunk a bútorok tetejét.

Marianna figyelte őt.

-Természetesen.

Diego elégedetten mosolygott.

– Tudtam, hogy túl vagy rajta.

– Még anyukádnak is viszek egy meglepetést.

Ez örömmel töltötte el.

Péntek este Mariana dokumentumokat, ruhákat, gyógyszereket és néhány fényképet pakolt egy kis bőröndbe.

Diego videojátékokkal játszott.

– Kimész?

– Rendet rakok a dolgokon.

Még csak meg sem fordult.

Szombaton röviddel dél után érkeztek Doña Carmen házához.

Paola és Fernanda kávéztak a nappaliban.

„Megérkezett az erősítésünk” – viccelődött Fernanda.

Paola egy vödörre mutatott.

– Naplemente előtt kezdjük az ablakokkal.

Doña Carmen kötényt viselve jelent meg.