– Diego, mindig nagylelkű fiúnak tűntél. Azt mondtad: „Majd én fizetek.” De amikor már nem volt elég, a pénzt leemelték a számlánkról. És akkor azt mondtad, hogy nem tudunk utazni, féket cserélni, vagy házra spórolni.

-Tudom.

– Nem. Most már tudod.

Több másodpercnyi csend következett.

– Látni akarlak – mondta.

-Nem.

– Csak beszélgetni.

– Már beszélgetünk.

– Személyesen kell bocsánatot kérnem tőled.

Mariana körülnézett az új lakásában.

Kicsi volt.

Két egyszerű hálószoba, egy világos konyha és egy erkély, ahonnan több fa tetejére is lehetett látni.

Nem volt luxus.

De minden, ami ott volt, pontosan oda volt, ahová úgy döntött, hogy teszi.

– Nem kell látnom téged ahhoz, hogy bocsánatkérést halljak.

Diego hangja elcsuklott.

– Téged tettem meg mindennek a megoldásáért, aztán úgy tettem, mintha a megoldás a kötelességed lenne.

Marianna hallgatott.

– És megengedtem anyámnak és a nővéreimnek is, hogy ugyanezt tegyék.

-Igen.

– Úgy éreztem, mintha kevésbé lennél fontos náluk.

-Is.

– Nincs mentségem.

Ez volt az első mondat, amitől Marianában valami más érzés ébredt.

Diegónak évekig mindig volt magyarázata.

„Anyám egyedül van.”

„A nővéreim nem tudják.”

„Erősebb vagy.”

„Csak most az egyszer van.”

„Család vagyunk.”

Most egy sem volt.

„Mit akarsz tőlem?” – kérdezte Marianna.

-Nem tudom.

– Akkor találd ki anélkül, hogy engem használnál a megoldáshoz.

És letette a telefont.

A következő napok kellemetlenek voltak Diego számára.

Abbahagyta a nővérei kirándulásainak fizetését.

Két előfizetést mondott le.

Átadta a további kártyákat.

Azt mondta nekik, hogy mindenkinek hozzá kell járulnia az internethez, az áramhoz és az élelmiszerhez.

Paola felháborodott.

– Díjat akarsz kérni tőlünk azért, hogy a saját házunkban lakjunk?

– Én is itt lakom, és én is hozzá fogok járulni.

– De te férfi vagy. Többet keresel.

– És harminckét éves vagy.

Doña Carmen megpróbálta megvédeni őket.

– A lányok még mindig keresik az útjukat.

– Anya, tíz éve keresik az útjukat.

Fernanda sírni kezdett.

– Mariana ellenünk fordított téged.

– Mariana nincs itt.

Ez a válasz mindenkit szóhoz sem juttatott.

Mert igaz volt.

Mariana nem manipulált semmit.

Nem én hívtam.

Nem követeltem semmit.

Nem büntettem.

Egyszerűen abbahagytam a fogdosásukat.

És amikor visszahúzta a kezét, az egész rendszer összeomlani kezdett a saját súlya alatt.

Két héttel később Paola egy barátjának köszönhetően kapott munkát egy kozmetikai üzletben.

Fernanda egy kis cukrászdában kezdett besegíteni a közösségi média kezelésére.

Nem azért, mert hirtelen felfedezték volna a függetlenség iránti szenvedélyüket.

De mivel a számlák folyamatosan jöttek.

Doña Carmen felbérelt egy hölgyet, hogy kéthetente egyszer alapos takarítást végezzen.

Amikor megkapta az első számlát, a papírra meredt.

– Sokat kér érte!

Diego majdnem felnevetett.

– Mariana minden héten ingyen csinálta.

Az anyja nem válaszolt.

Egy hónappal később Diego újra találkozni kért Marianával.

Ezúttal beleegyezett.

Egy kávézóban találkoztak a Plaza de Armas közelében.

Marianna érkezett meg először.

Diego sétálni látszott.

– És az autó?

– Én eladtam.

Felvonta a szemöldökét.

-Mert?

–Nem tudtam fizetni a hitelt és a javításokat. Vettem egy olcsóbb, használtat.

Mariana bólintott.

— Jó döntés.

Diego másképp nézett ki.

Nincs elegánsabb.

Már nem sikeres.

Csak fáradtabb.

Talán most először cipelte a saját döntéseinek súlyát.

– Anyám bocsánatot akar kérni tőled – mondta.

– Nincs szükségem rá, hogy megtedd.

-Tudom.

– És a nővéreid?

Diego halványan elmosolyodott.

– Paola szerint még mindig őrült vagy.

Marianna is elmosolyodott.

– Ez őszintébben hangzik.

– Fernanda már maga mos.

-Csoda.

Mindketten röviden felnevettek.

Aztán csend lett.

– Mariana – mondta –, nem foglak arra kérni, hogy bármit is felejts el. De tudni akarom, van-e bármi esély arra, hogy helyrehozzuk a házasságunkat.

A nő nyugodtan nézett rá.

Hetekig képzelegtem ezt a pillanatot.

Azt hittem, elégedettséget fogok érezni, ha látom, hogy megbánja bűneit.

Nem ez volt a helyzet.

Csak szomorúságot érzett.

– Diego, nem azért mentem el, mert anyád megkért, hogy ablakokat mossak.

Lesütötte a tekintetét.

-Tudom.

– Azért hagytam el, mert évekig láttad, hogyan bánnak velem, és azt hitted, hogy ez normális. Mert amikor fáradt voltam, keményen kritizáltál, nem azért, hogy elismerd a képességeimet, hanem hogy többet követelj tőlem. Mert a képességeimet kötelezettségekké, a felelősség hiányát pedig valami olyasmivé változtattad, amit meg kellett védeni.

Diego összeszorította az ajkait.

-Igazad van.

– És a legrosszabb nem a takarítás volt. A legrosszabb az volt, hogy rájöttem: ha egy nap már nem tudok mindent kezelni, akkor valószínűleg elveszítem az értékességemet a számodra is.

Felemelte a fejét.

– Ez nem igaz.

– Talán most nem. De ezt az érzést keltetted bennem.

Diegonak kellett pár másodperc, hogy válaszoljon.

– Még mindig szeretsz engem?

Marianna kinézett az ablakon.

Egy pár kézen fogva sétált.

Egy árus lufikat rendezgetett a tér közelében.

Az élet hátborzongató nyugalommal folyt tovább.

– Igen – felelte végül. – De szeretni valakit nem mindig jelenti azt, hogy vissza kell menni hozzá.

Diego lehunyta a szemét.

Ez a mondat fájdalmasabb volt bármelyik sikolynál.

Mariana a kezét az asztalra tette.

Hogy ne vegye el az övét.

Csak hogy egy borítékot hagyjak közöttük.