– Diego fiam, gyere egyél! Csináltam neked egy rántott szeletet. Mariana, vegyél fel egy régi pólót, mert az ablakok nagyon koszosak.
Marianna állva maradt.
– Nem fogok takarítani.
A csend azonnal beállt.
Doña Carmen összevonta a szemöldökét.
-Mint?
– Nem fogok ablakokat mosni. Sem padlót. Sem fürdőszobát. Sem függönyöket.
Beteg vagy?
– Nem. Teljesen jól vagyok.
Diego kiment a konyhából.
– Mariana, ne csinálj jelenetet!
– Nem csinálok jelenetet. Csak azt mondtam, hogy nem.
– És ki fog segíteni anyámnak?
Mariana az ikrekre mutatott.
– A lányai.
Paola felemelte a kezét.
– Négyre van időpontom!
– Én is – tette hozzá Fernanda –. Különben is, most csináltattuk meg a körmünket.
Diego ingerülten nézett a feleségére.
– Látod? Nem tehetik.
Marianna elmosolyodott.
– Persze. Elfelejtettem, hogy a manikűr maradandó fogyatékosságot okoz.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, megszólalt a csengő.
Marianna nyitotta ki.
Két bolti alkalmazott egy műanyag fóliába csomagolt, összecsukható fémágyat cipelt.
– Mariana López asszony?
– Igen. Add tovább.
A férfiak a folyosó közepére helyezték az ágyat.
Keskeny, egyszerű volt, és vékony, szürke csíkos matraca volt.
Doña Carmen kinyitotta a száját.
-Mi az?
— Összecsukható ágy.
–Látom, hogy egy ágy. Miért hoztad ide a házamba?
Mariana a vállára vetette a táskáját.
– Diegoért.
A férje abbahagyta a mosolygást.
-Hogy?
– Ott fogsz aludni.
– Hol aludjunk?
-Itt.
Diego idegesen felnevetett.
– Elég volt ebből, Marianna.
De elővett néhány kulcsot a pénztárcájából, és letette az asztalra.
– Ma reggel átadtam a lakást, amit béreltünk. A holmijaid dobozokban vannak bepakolva az autóban.
Senki sem szólt semmit.
„Az elmúlt évben” – folytatta Mariana – „a kereseted majdnem hetven százaléka ide került. Fizetsz az internetért, az ételért, a ruhákért, a manikűrért, a tanfolyamokért, a benzinért és a finomságokért. Tökéletes. A te döntésed.”
Diego elsápadt.
– És mit mondasz?
– Ha ez az a család, akit valóban el akarsz tartani, akkor logikus, hogy velük élj.
Paola reagált először.
– És ki fog minket elvinni, ha ki kell mennünk?
Mariana ránézett, és Diegóra mutatott.
-Ő.
Fernanda felkelt.
– De itt nincs hely számunkra.
–Persze. Ti ketten a kanapén. Anyukád a hálószobájában. Diego a kiságyon.
Doña Carmen a mellkasára tette a kezét.
– Tönkreteszed a házasságodat néhány ablak miatt!
Marianna lassan megrázta a fejét.
– Nem. Az ablakokon keresztül csak azt láthattam, ami évek óta előttem volt.
Diego követte az ajtóig.
– Várj. Beszélhetünk.
– Már sokszor beszéltünk.
– Megígérem, hogy felbérelek valakit takarítani.
Marianna ránézett.
– Milyen pénzből?
Néma maradt.
Aztán felemelte a hangját.
– Akkor add ide a kocsikulcsokat! Az én nevemen van.
Mariana elővette a kulcstartót, és a tenyerébe helyezte.
– Természetesen. A kölcsön is a te neveden van. A következő fizetés 20-án esedékes.
Diego a kulcsokra nézett.
Aztán a folyosó közepén álló ágyra nézett.
Most először értette meg, hogy Mariana nem fenyegeti őt.
Már elment.
De amit egyikük sem tudott, az az volt, hogy még aznap éjjel egy rejtett igazság bukkan fel a családi beszámolókban.
Egy igazság, ami a fájdalmas elválást valami sokkal komolyabbá változtatná.
És amikor Diego rájött, hogy valójában ki fizette ezeket a luxuscikkeket, sietve megkereste Marianát, mielőtt túl késő lett volna…
3. RÉSZ
Mariana nem ment egyenesen az új lakásába.
Még nem voltak nálam a kulcsok.
Laurának, a barátnőjének sikerült rávennie, hogy még aznap aláírja a szerződést, de a kézbesítésre hétfőn kerülne sor.
Így hát taxit rendelt egy kis szállodába, amely a történelmi központ közelében található.
Amikor az autó beindult, a telefonja rezegni kezdett.
Diego.
Aztán Paola.
Aztán Fernanda.
Végül Doña Carmen.
Mariana mind a négy számot blokkolta.
Évek óta először senki sem tudott parancsot adni neki.
Senki sem kérdezhette meg tőle, hogy mit eszik.
Senki sem mondhatta neki, hogy vegyen szappant, fizessen számlát, vagy áldozza fel a szombatját csak azért, mert valaki más épp megcsináltatta a körmeit.
A hotelszobában leült az ágyra, és percekig csendben maradt.
Azt hitte, sírni fog.
Nem történt meg.
Csak a fáradtságot érezte.
Annyira kimerült volt, hogy teljesen felöltözve elaludt.
Eközben Doña Carmen házában egészen más volt a helyzet.
– Nem maradhatsz itt örökké – mondta Paola, és az összecsukható ágyra nézett.
Diegot mindössze négy órája telepítették.
– Nem tervezek örökre maradni.
– Hát, remélem is – felelte Fernanda. – Az az ágy elzárja a folyosó felét.
Doña Carmen közbelépett:
– Holnap megkeresed a feleségedet, és követeled, hogy jöjjön vissza.
Diego leült a kanapéra.
– Ez nem így működik.
– Persze, hogy így működik. Ő a feleséged.
– Átadta a lakást.
– Akkor bérelj egy másikat.
Diego ránézett.
– Milyen pénzből?
A kérdés úgy esett, mint a kő.
A három nő most először látszott rájönni, hogy Diego szokásos válasza – „Majd én gondoskodom róla” – talán nem is azt jelentette, amit gondoltak.
A problémák vasárnap reggel kezdődtek.
Paola pénzt kért, hogy elmehessen reggelizni néhány barátjával.
– Nem adhatom oda neked.
– Hogy érted azt, hogy nem?
-Nincs nekem.
– De te mindig átirányítasz engem.
– Ezúttal nem.
