1. RÉSZ

– Gratulálok, Lucia. Terhes vagy.

Lucía Ferrer azt hitte, az orvos rossz kórlapot kapott.

38 éves volt, 11 éve volt házas, és ötször vetélt el. Kezeléseken, vizsgálatokon esett át, és számtalan éjszakát töltött a fájdalommal végződő randevúk számolgatásával. Férje, Álvaro de la Vega évekig ismételten elmondta az orvosoknak és a családtagoknak, hogy a probléma vele van.

„A tested nem bírja a terhességet.”

De azon a reggelen, egy madridi klinikán egy apró kép a képernyőn mindent megváltoztatott.

„Csak néhány hetes” – magyarázta az orvos. „Óvatosnak kell lennünk, de a terhesség jól halad.”

Lucía örömkönnyeket sírva távozott, az ultrahang a táskájában rejtőzött. Vett egy kis dobozt, hogy odaadja Álvarónak, és hazafelé menet elképzelte, hogy talán újra megöleli, mint régen.

Évekig tűrte azokat a vacsorákat, ahol Teresa úgy beszélt előtte az unokákról, mintha Lucía egy törött bútordarab lenne. Orvost, étrendet, időbeosztást, munkát, sőt még a nyaralási terveit is megváltoztatta, hogy alkalmazkodjon a kezelésekhez. Álvaro mindig azt mondta, hogy „mindkettőjükért” tette, de amikor valami balul sült el, a hibás mindig ugyanaz a személy volt: Lucía.

Amikor megérkezett a pozuelói faházba, a bőröndjét az ajtó mellett találta.

A tetején egy fehér mappa volt.

Válási kérelem.

Remegve lépett be.

Álvaro a nappaliban ült Marina mellett, egy fiatalabb nő mellett, akit Lucía már több céges vacsorán is látott. Marina sötétvörös ruhát viselt, és egyik kezét a láthatóan terhes pocakján nyugtatta.

Teresa, Álvaro anyja a kandalló mellett volt.

„Mit jelent ez?” – kérdezte Lucia.

Álvaro fel sem kelt.

-Ennyi.

Terézia előrelépett.

– Marina hat hónapos terhes. A fiamnak igazi családra van szüksége. Már 11 éve várunk.

Lucia érezte, ahogy eltűnik a levegő.

A keze a táskához ment, ahol az ultrahang volt.

– Ne csinálj jelenetet – tette hozzá Álvaro. – Ha aláírod, megtarthatod a lakást Chamberíban, és mi mindannyian éljük tovább a saját életünket.

– Mióta vagy vele?

Álvaro elkapta a tekintetét.

Ez elég volt.

Marina megsimogatta a hasát.

– Nem akarlak megbántani, de most egy babáról van szó.

Terézia még kegyetlenebb volt.

– Egy örökös. Álvarónak örökösre van szüksége, szóval ne tedd ezt még kellemetlenebbé.

Lucía elővehetné az ultrahangot, és egyetlen mondattal lerombolhatná ezt az önbizalmat.

Én is terhes vagyok.

De ránézett a férjére, és megértett valamit: Álvaro kiutasította, mielőtt még tudta volna, hogy a csoda, amire állítása szerint vágyott, még megtörténhet-e.

Én nem adnám meg neki ezt a hírt.

Felkapta a papírokat, a bőröndjét, és egy szó nélkül távozott.

Órákig gyalogolt. Nem hívta fel a sevillai nővérét vagy a barátait. Még mindig nem tudta hangosan kimondani, mi történt.

Amikor leszállt az éj és elkezdett esni az eső, leült egy mellékút mellett, egy fekete terepjáró mellé, ami néhány fenyőfák alatt parkolt.

Aztán összeomlott.

Terhes.

Elárulva.

Hajléktalan.

Miközben sírt, hallotta, hogy egy ablak csúszik le.

A járműben egy körülbelül 45 éves, sötét, halántékánál őszülő hajjal rendelkező férfi ült, fekete kabátot viselt. Úgy nézett rá, mintha órák óta keresné.

—Lucía Ferrer.

Mozdulatlan maradt.

-Ki maga?

—Julian de la Vega.

Lucía felismerte a vezetéknevet. Álvaro egyszer említett egy unokatestvért, akivel a család évek óta nem beszélt.

Julian elővett egy régi borítékot egy mappából.

– Ma reggel felhívott egy meddőségi klinika egy 11 éve rejtett aktával kapcsolatban.

Lucia abbahagyta a sírást.

– Melyik fájl?

Julian a tekintetét fogva tartotta.

– Egy olyan eset, ami bizonyítja, hogy Álvaro és az anyja hazudtak neked arról, hogy miért vetették el a terhességeiteket.

2. RÉSZ

Julián elvitte Lucíát a nővére, Clara aravacai lakásába. Ott, egy forró csészével a kezében, Lucía először látta meg a dokumentumokat.

„Ramón nagybátyám, Álvaro apja, bizonyos iratokat egy ügyvédi irodára bízott” – magyarázta Julián. „Én ügyvéd vagyok. Mielőtt meghalt, utasította őket, hogy nyissák meg azokat, ha ez a klinika újra felveszi a kapcsolatot a családdal.”

Julian kimondta a nevet.

Lucia elsápadt.

2015-ben járt ott, a második vetélése után. Hormonokat kapott a „ciklus szabályozására”, és egy altatásban végzett beavatkozáson esett át, amelyet Álvaro szerint a méh és a petevezetékek vizsgálatára használtak.

– Soha nem egyeztem bele az in vitro megtermékenyítésbe.

Julian letett egy példányt elé.

„Hozzájárulás embriók létrehozásához és megőrzéséhez.”

Alul Lucía és Álvaro neve jelent meg.

És egy aláírás, ami úgy nézett ki, mint az övé.

– Ezt nem írtam alá.

Julián a fény felé tartotta a lapot. Az utánzás jó volt, de Lucía felfigyelt egy apró részletre: soha nem írta alá mindkét vezetéknevét orvosi dokumentumokon, és az aláírásban volt egy hurok, amit az egyetem óta nem használt.

– Aki ezt készítette, hozzáfért az irataimhoz – mormolta.

– És az Ön kórtörténete – válaszolta Julian.

A dokumentumok rosszabbak voltak, mint a hűtlenség.

Egy 2015-ös genetikai jelentés szerint Álvaro kromoszóma-transzlokációt hordozott, amely növelte a vetélés kockázatát. A margón egy megjegyzés állt: „Ne tájékoztassák Lucíát, amíg nem beszéltek a családdal.”

Teresa 11 éven át defektívnek nevezte magát, tudván, hogy a fiának is genetikai problémája van.

Julian folytatta az olvasást.