Belül egy rajz volt, amely négy embert ábrázolt a tengerparton: őt, Raquelt, Luciát és egy apró alakot egy babakocsiban.
Lent ez volt írva:
„Amikor megszületik a baba. Nem tudom, mi vagyok én neki, de lehetek a testvére, ha akarja.”
Luciának le kellett ülnie.
5 héttel később megszületett a lánya.
Almának nevezte el.
Álvarót jogilag elismerték apaként, de ez nem állította helyre a házasságot, és nem törölte el a történteket. Minden kapcsolattartást a megfelelő csatornákon keresztül szabályoztak.
Teresa nem lépett be a kórházi szobába.
Raquel két nappal később megérkezett Mateóval.
A gyerek közeledett a kiságyhoz.
– Nagyon kicsi.
– Te is az voltál – mondta Raquel.
Mateo Luciára nézett.
– Megérinthetem a kezed?
Lúcia bólintott.
Alma összefonta az ujjait Mateo mutatóujja körül.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Lucía emlékezett arra a reggelre, amikor ultrahanggal a táskájában távozott a klinikáról, és egy bőröndöt talált az ajtaja előtt.
Azt hitte, hogy aznap mindent elveszített.
Valójában elkezdte visszaszerezni azt, amit 11 éven át elvettek tőle: az igazságot, a hangját és a jogát, hogy saját életéről dönthessen.
Nem sikerült tökéletes családot alapítania.
Kapott valami jobbat.
Egy hazugságok nélkül felépített család.
És valahányszor Mateo ellátogatott Madridba, és Alma mellé ült, hogy cápákról meséljen neki, Lucía eszébe jutott az a mondat, amivel Teresa kirekesztette:
„Álvarónak örökösre van szüksége.”
Aztán ránéztem a két gyerekre, és megértettem ezeknek a szavaknak az abszurditását.
Nem egy vezetéknév örökösei voltak.
Emberek voltak.
És most először a jövőjük nem a De la Vega családé volt.
Az övék volt.
