A hormonkezelés után 3 embrió jött létre. Lucía emlékezett az injekciókra, az érzéstelenítésre és a fájdalomra, amelyet egy „haladó vizsgálat” részeként magyaráztak el neki.

Az egyik embriót néhány nappal később, egy kivizsgáláson, amely során Lucíát altatóval is beadták, úgy tüntették fel, mint akiket átültettek Lucíába. Még egy zárójelentés is volt egy olyan mondattal, amitől most összeszorult a gyomra: „A beavatkozás incidens nélkül befejeződött.” Senki sem írta le, hogy milyen beavatkozásról volt szó.

Két héttel később újabb veszteség érte.

Lucia a szája elé kapta a kezét.

Talán a terhesség, amit mindig természetesnek hitt, egy, a beleegyezése nélkül beültetett embrió volt.

De maradt 2 db.

Julian lapozott.

A második esetben a következőképpen jelent meg: „családi megállapodás alapján RM címzettnek átadva”.

A teljes nevet áthúzták.

A harmadik még mindig a raktárban volt.

– Mit jelent a „receptor”? – kérdezte Clara.

–Hogy egy másik nő képes volt teherbe ejteni egy Lucía és Álvaro genetikai anyagával létrehozott embriót.

Lucia olyan gyorsan felállt, hogy a csésze a földre esett.

-Nem.

– Még meg kell erősítenünk.

Julian mobiltelefonja rezegni kezdett.

A klinika éppen most küldött egy szkennelt fájlt, miután ellenőrizte a feljegyzést. A végén egy kézzel írott megjegyzés állt:

„Az embriót MRI-vizsgálatra vitték át. A születést megerősítették. Ne vegyék fel a kapcsolatot Lucíával. Családi döntés.”

Alább egy másik kifejezés jelent meg.

„A gyermek élve született.”

Lucia lélegzete elállt.

3. RÉSZ

Másnap reggel 8:10-kor Lucía Clara házában ült a számítógép előtt. Nem aludt.

Jelenlegi terhességének ultrahangvizsgálata még mindig a táskájában volt. Élete megosztottnak tűnt egy éppen csak létezni kezdő gyermek és egy másik között, aki akár már tíz éve is élhetett volna anélkül, hogy tudná, ki is ő valójában.

A klinika beleegyezett egy rendkívüli videohívásba.

Egy audit során találtak egy másodlagos aktát. A dokumentáció egy részét egy korábbi orvos eltávolította a fő aktából. Kétes beleegyező nyilatkozatokat, ellentmondásos aláírásokat és a protokollokkal ellentétes embrióátültetéseket találtak.

– Szükségem van egy névre – mondta Lucía.

Az orvosigazgató mély lélegzetet vett.

– A fogadó Raquel Moreno Sáez volt.

Julián ismerte ezt a nevet. Raquel évekkel korábban asszisztensként dolgozott egy, a De la Vega családhoz köthető egészségügyi cégnél, majd eltűnt Madridból.

Alicantéban éltem.

Egyetlen feltétellel beleegyezett, hogy még aznap délután beszél Lucíával: Álvaro és Teresa csak később tudnak meg semmit.

18:30-kor egy 41 éves nő jelent meg a képernyőn, haja hátra volt kötve, arca kimerült volt.

Nem kellett megkérdezni.

– Mateónak hívják – mondta Raquel.

Lúcia lehunyta a szemét.

Raquel elmagyarázta, hogy 2015-ben pénzt ajánlottak neki azért, hogy részt vegyen egy béranyasági megállapodásban, amelyet egy olyan pár számára készítettek, akik nem tudták kihordani a gyermeküket. Bemutatták neki Lucía aláírásával ellátott dokumentumokat.

– Azt hittem, tudod. Azt hittem, beleegyeztél.

A terhesség alatt Teresa minden találkozót feljegyzett. Álvaro kétszer volt jelen. Ramón, Álvaro apja, a hetedik hónapban jelent meg, és kérdezősködni kezdett.

Ő volt az, aki felfedezte, hogy Lucia soha nem adott valódi beleegyezést.

„Teresával vitatkozott előttem” – mondta Raquel. „Azt mondta, hogy ez bűncselekmény, és senkinek sincs joga elvenni a gyerekedet.”

De a terhesség már előrehaladott stádiumban volt. Az orvos azzal fenyegetőzött, hogy törli az orvosi feljegyzéseket, Teresa pedig figyelmeztetett, hogy ha mindenre fény derül, Raquelt is hibáztatni fogják.

Mateo 35 hetesen született, szívbetegsége miatt műtétre volt szükség.

Aztán Teresa kimondott egy mondatot, amit Raquel soha nem felejtett el:

– Nem akarok problémás örököst.

Luciát hányinger fogta el.

Raquel nem volt hajlandó lemondani a babáról. Ramón fizette a kezelését, és titokban jogi képviselőt is szerzett neki. Bizonyítékokat akart gyűjteni, és mindent elmondani Lucíának, de röviddel ezután szélütést kapott. Egészsége jelentősen romlott, és családja átvette az irányítást az ügyei felett haláláig.

„Mateo azt hiszi, hogy az anyja vagyok, mert az is vagyok” – mondta Raquel. „A születése óta én neveltem. De mindig tudtam, hogy egy nap el kell mondanom neki, hogy van egy másik nő, akinek a történetét szintén ellopták tőle.”

Lucia nem érzett féltékenységet.

Hálát érzett.

– Nem fogom elvenni tőled.

Raquel sírni kezdett.

– Ettől féltem.

– Akkor akarok vele találkozni, amikor neki jó, nem akkor, amikor nekem jó.

Ez volt az első döntés 24 óra alatt, ami miatt Lucia újra felismerte önmagát.

A második egy családjogra és egészségbiztosítási felelősségi jogra szakosodott ügyvéd felbérlése volt.

Nem írta alá a válási papírokat, amelyeket Álvaro a bőröndjén hagyott.

Saját keresetet nyújtott be.

Óvintézkedéseket kért a még mindig tárolt embrióval kapcsolatban, és kérte, hogy vizsgálják ki genetikai anyagának a beleegyezése nélküli felhasználását. A klinika átadta a feljegyzéseket és belső vizsgálatot indított.

Két nappal később Álvaro ismeretlen számról hívott.

-Hol vagy?

Még csak bocsánatkérés sem.

Csak irányítás.

– Ez már nem a te gondod.

– Anyám azt mondja, hogy Juliannal vagy.

– Anyád túl sok mindent tud az életemről.

Álvaro lehalkította a hangját.

– Nem érted, mi történt évekkel ezelőtt.

– Akkor magyarázd el nekem.

–A szüleim hoztak döntéseket. Fiatal voltam.

Lucia majdnem felnevetett.

Álvaro 2015-ben 31 éves volt.

–Kétszer is meglátogattad Raquelt a terhessége alatt.