1. RÉSZ

Alejandro Valdés két órás késéssel érkezett a gyermekeiért, és valami sokkal rosszabbat fedezett fel annál, mint hogy elfelejtette őket: a gyerekek már megtanulták biztonságban érezni magukat egy másik ember társaságában.

Amikor fekete autója megállt a ház előtt La Moraleján, Alejandro kiszállt. A kezében még mindig a telefonja volt, és kifogástalan öltönyében maradt egy olyan megbeszélésről, ami néhány perccel azelőtt még rendkívül fontosnak tűnt. Az udvaron a 10 éves Hugo és a 6 éves Nico állt. Mindketten fagylalttölcsért tartottak a kezükben. Mellettük Clara Romero állt, a nő, aki több mint két éve dolgozott a házban.

Nico Alejandro felé rohant, néhány másodpercig átölelte a lábát, majd azonnal visszatért Clarához.

Hugo meg sem mozdult.

Alejandro ekkor olyan fájdalmat érzett, amilyet még soha egyetlen üzleti kudarc sem okozott neki.

– Késésben vagyok – mormolta.

Hugo összeszorította az állkapcsát.

– Nem. Elfelejtettél minket. Két órát vártunk.

Ez a jelenet újraértelmezte a délutáni események központi sebét: a gyerekek várták az apjukat, és Clara volt az, aki értük jött.

Mindez nem sokkal délután 5 óra után kezdődött.

Clara éppen a konyha ablakait tisztította, amikor felhívta őket a gyerekek magániskolája, amely Pozuelo de Alarcónban található. A titkárnő elmagyarázta, hogy az órák majdnem két órával korábban véget értek, és senki sem tudja elérni Alejandrót.

Clara nem kérdezte meg, hogy ez a kötelességei közé tartozik-e.

Felkapta a táskáját, kölcsönkérte egy szomszéd kisautóját, és elment.

Amikor megérkezett, Nico a hátizsákját szorongatta. Hugo mereven ült egy padon, és úgy tett, mintha nem érdekelné minden egyes ajtónyitás.

Amikor Nico meglátta Clarát, egyenesen felé rohant.

Hugónak még néhány másodpercre volt szüksége.

– Apa küldött? – kérdezte.

Clara tudta, hogy egy kegyes hazugság csak rontana a helyzeten.

– Nem. Az iskola hívott.

Hugo lesütötte a tekintetét.

– Szóval eszébe sem jutott.

Klára leült mellé.

– Ma hibázott. De te nem fogsz itt tovább ülni és várni.

Hazafelé menet Hugo feltett egy kérdést, ami megragadt az agyában.

– Neked sem kellett volna jönnöd, ugye?

-Nem.

– És miért jöttél?

Klára a visszapillantó tükörben a gyerekre nézett.

– Mert egyedül voltál, és tehettem valamit.

Azon az estén, miután lefektette a gyerekeket, Alejandro ott találta Clarát, aki éppen befejezte a konyha rendbetételét.

Másképp nézett ki a kabátja, az aktatáskája és az utasításokra váró emberek nélkül.

– Köszönöm, hogy megkerested őket.

– Nem kell megköszönnöd.

-Igen.

Clara otthagyta a konyharuhát a pulton.

– Alejandro, felbérelhetsz valakit, hogy elvigye őket autóval, főzzen nekik, vagy elhozza őket az iskolából. De nem bérelhetsz fel senkit az apjuknak.

Mozdulatlanul maradt.

A cégéből senki sem mert volna így beszélni vele.

Klára felvette a kabátját.

– Hugo már nem volt haragos, amikor megérkeztél.

-Ez jó?

Lassan megrázta a fejét.

– Nem. Csalódott voltam. A harag még mindig vár valamit. A csalódás kezdi abbahagyni a várakozást.

Alejandro érezte, hogy ez a mondat a mellkasába szúr.

Mielőtt elment, Klára hozzátette:

– Ha tényleg meg akarod változtatni, ne ígérd meg neki ma este. Mutasd meg neki holnap.

A következő napokban Alejandro korábban kezdett hazajárni, reggelizett a gyerekeivel, és a telefonját is eltette az asztalról. Hugo gyanakodva figyelte minden mozdulatát. Nico viszont még a legapróbb dolgokat is ünnepelte.

De három héttel később valaki megjelent a ház ajtajában.

Elena volt az, a gyerekek anyja.

A nő, aki 16 hónappal ezelőtt távozott.

És nem egyedül tért vissza.

Egy bőröndöt cipelt.

2. RÉSZ

Elena kijelentette, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, és vissza akarja kapni a gyerekeit.

Nico sírva ölelte át. Hugo Clara mögött maradt.

Ez elég volt Elenának ahhoz, hogy most először feszengve nézzen rá.

– Gondolom, maga az alkalmazott.

– Én Klára vagyok.

– Ezt mondtam én is.

Alejandro azonnal közbelépett, de Clara a szemével könyörgött neki, hogy ne változtassa csatatérré a folyosót.

Elena vacsorára szeretett volna maradni. Evés közben megpróbált úgy beszélni, mintha az elmúlt 16 hónap meg sem történt volna. Olyan tanárokról kérdezett, akiknek a neve már megváltozott, és felidézett régi terveket, amelyekre a gyerekek alig emlékeztek.

Nico hirtelen vizet öntött ki.

Elena türelmetlenül reagált.

– Nicolas, te már túl öreg vagy ehhez az ostobasághoz.

A fiú lehajtotta a fejét.

Clara felkelt, hogy keressen egy kendőt, de Alejandro előbb ért oda.

– Rendben van. Majd együtt takarítjuk ki.

Hugó meglepetten nézett az apjára.

Elena is.

Vacsora után bejelentette, hogy szeretné, ha a gyerekek a következő hétvégét vele töltenék.

– Nem – mondta Hugó.

Elena elsápadt.

– Én vagyok az anyád.

-Pontosan.

A csend kegyetlen volt.

Azon az éjszakán Elena azzal vádolta Clarát, hogy egy olyan helyet foglalt el, ami nem az övé.

Klára nem emelte fel a hangját.

– Senki sem foglalhat el olyan helyet, amire más vigyáz. A gyerekek nem foglalt helyek.

Elena elviharzott.

Órákkal később Alejandro üzenetet kapott tőle:

„Ha az a nő még mindig itt van, kérem a felügyeleti jogát, és mindenkinek elmondom, hogy egy alkalmazottal próbáltok helyettesíteni.”

Alejandro kétszer is elolvasta az üzenetet.

Aztán meglátta Hugót a lépcsőn.

A fiú mindent hallott.