3. RÉSZ

Hugo nem kérdezte meg, hogy komolyan gondolja-e az anyja.

Olyasmit kérdezett, ami sokkal jobban fájt.

– Ha jön a bíró, elviheti Clarát?

Alejandro lassan közeledett.

– Clarát nem lehet csak úgy elvenni.

– De anya azt akarja, hogy elmenjen.

-Tudom.

-És te?

Alejandrónak alig kellett egy másodperc.

– Azt akarom, hogy soha többé senki ne döntsön helyetted anélkül, hogy meghallgatna téged.

Hugo néhány pillanatig figyelte.

– Te sem hallgattál ránk az előbb.

A kifejezést nem kegyetlenül ejtették ki.

Ezért fájt jobban.

Alejandro bólintott.

-Igazad van.

Ez a válasz zavarba hozta a fiút. Az apja általában elmagyarázta, megindokolta és helyreigazította a körülményeket. Ezúttal egyszerűen elfogadta az igazságot.

Hugo lement két lépcsőfokon.

– Clara akkor jött, amikor te nem jöttél.

-Tudom.

– Nem akarom, hogy miattunk elmenjen.

–Ha Clara valaha is elmegy, az azért lesz, mert ő úgy dönt. Nem azért, mert valaki kirúgja, mert szeretett téged.

Hugo felsóhajtott megkönnyebbülten, bár csak halványan.

Alejandro ettől kezdve úgy döntött, hogy Elena minden megközelítésének világos szabályai lesznek. Nem lesznek hirtelen hétvégék. Nem lesznek nagy ígéretek. Rövid találkozásokkal kezdik majd semleges helyeken, mindig tiszteletben tartva a gyerekek reakcióit.

És mindenekelőtt Clara nem vett részt jogi döntésekben.

Ő maga követelte.

–Nagyon szerethetem Hugót és Nicót, és mégis megérthetem, hogy az anyjuk Elena.

Alejandro meglepetten nézett rá.

– Azután, ahogy veled beszélt…

– Nem arról van szó, hogyan beszél velem, hanem róluk.

Ez a válasz mélyrehatóan megváltoztatta Alejandro véleményét Claráról.

Addig hálát, csodálatot és egyre nehezebben figyelmen kívül hagyható közelséget éreztem.

Attól a pillanattól kezdve megértette, hogy akkor is bízik az ítélőképességében, ha ezzel személyesen árthat neki.

Az első találkozások Elenával nehezek voltak.

Az egyikben Nico 20 percig vidámnak tűnt, majd hirtelen megkérdezte:

– Megint elmész?

Elena szóhoz sem jutott.

Egy másikban Hugo alig szólt.

Amikor az anyja megpróbálta megölelni búcsúzás közben, hátrált egy lépést.

-Még nem.

Elena sírni kezdett.

Hugo szeme is könnyes volt, de tartotta a távolságot.

Klára minden alkalommal otthon várt rájuk, amikor visszatértek.

Soha nem kérdezte meg először, hogy mi történt.

Vizet melegített, ennivalót készített, és hagyta, hogy ők döntsék el, mikor beszélnek.

Egyik délután Hugo egyenesen a konyhába ment.

Rossz dolog szeretni az anyádat, és közben mérgesnek lenni rá?

Clara letette a zöldségeket, amiket felszeletelt.

–Nem. Szerethetsz valakit, és mégis szükséged lehet rá, hogy bebizonyítsa, nem fog újra bántani.

– Mi van, ha még mindig nem bízom benned?

– Akkor még ne bízz bennem.

Hugó összevonta a szemöldökét.

– A felnőttek mindig azt mondják, hogy meg kell bocsátanunk.

– A megbocsátás nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.

A fiú hallgatott.

– Megbocsátanál valakinek, aki elhagyott?

Klára várt néhány másodpercet.

–Megbocsáthatnék neki. De ahhoz, hogy újra bízzak benne, tettekre lenne szükségem.

Hugo láthatóan tökéletesen értette a különbséget.

Ugyanazon az estén Alejandro Clarát a konyhaasztalnál tanulva találta.

Az előző hónapokban rájött, hogy mindig is ápolónőnek szeretett volna tanulni, de sosem engedhette meg magának. A fizetéséből élt édesanyja, aki egy kis lakásban élt Alcorcónban.

Alejandro többször is felajánlotta a segítségét.

Klára mindig visszautasított.

– Nem akarom neked tartozni a jövőmmel.

– Nem lenne adósság.

– Könnyű ezt mondani annak, akinek van pénze.

Ez gondolkodásra kényszerítette.

Napokkal később egy másik ajánlattal tért vissza.

Alejandro cége évente több ösztöndíjat finanszírozott alkalmazottak és családtagjaik számára egy belső alapítványon keresztül. Azt javasolta, hogy bővítsék ki a programot, és tegyék lehetővé Clara számára, hogy ugyanazon tanulmányi kritériumok alapján pályázzon egy helyre, mint a többi jelölt.

– Ha nem felelsz meg a követelményeknek, nem kapod meg.

Klára felvonta a szemöldökét.

– Ez sokkal kevésbé romantikusan hangzik, mint fizetni az egyetemi tanulmányaimért.

Alejandro elmosolyodott.

– Ez volt a szándék.

Benyújtotta a kérelmet.

Hetekkel később segítséget kapott.

Saját érdememből.

Clara Madridban kezdte meg ápolói tanulmányait, és csökkentette az otthon töltött órák számát. Ez a változás arra kényszerítette Alejandrót, hogy még több felelősséget vállaljon a gyermekeiért.

Eleinte katasztrófa volt.

Elégetett néhány krokettet, egy piros pólót is becsomagolt a fehér ruhái mellé, és este fél tízig elfelejtette venni a kartonpapírt egy iskolai projekthez.

De ott volt.

Amikor Nicónak láza volt, Alejandro az ágya mellett töltötte az éjszakát.

Amikor Hugo megszerezte első gólját a szezonban, látta, hogy az apja kiabál a lelátóról.

Amikor elérkezett a karácsonyi előadás, Alejandro 40 perccel korábban megjelent, és elfoglalta az első sort.

Nico fának öltözve lépett színpadra.

Amikor meglátta, kétségbeesetten keresett a családok között.

Megtalálta Alejandrót.

Aztán megtalálta Clarát, aki egyenesen a tanszékről jött.

A fiú felemelte mindkét kezét és integetett.

Hugo, aki az osztályával ült, elmosolyodott.

Azon a napon senkit sem feledkeztek meg.

A családi konfliktus azonban még korántsem volt lefedett.

Laura, Alejandro nővére, egyre növekvő aggodalommal figyelte az átalakulást. Clara fejében egy olyan társadalmi határt léptett át, amelyet soha nem lenne szabad átlépni.

Egy családi ebéd alatt úgy döntött, hogy nyíltan kimondja.

–Mindez most csodálatosnak tűnhet, de a gyerekek összekeverik a szeretetet a családdal.

Alejandro letette az evőeszközöket.