– A gyerekek pontosan tudják, hogy ki kicsoda.

Laura Clarára nézett.

– Biztos vagy benne? Mert úgy tűnik, egyesek túlságosan is kényelmesen érzik magukat mások terében.

Klára nyugodt maradt.

– Nem kell senki helyét átvennem.

-Természetesen.

A hangnem rosszabb volt, mint egy sértés.

Alejandro már éppen közbeavatkozni készült, amikor Hugo megszólalt.

– Laura néni, amikor apa itt felejtett minket az iskolában, te sem jöttél értünk.

Laura elsápadt.

– Én sem tudtam.

– Clara sem volt köteles.

Senki sem válaszolt.

Hugo folytatta az evést.

Clara gombócot érzett a torkában, de nem szólt semmit.

Ebéd után beszélni akart Alejandróval.

– Nem akarom, hogy a gyerekeidnek meg kelljen védeniük engem a családod előtt.

– Nem kellene ezt tenniük.

-Pontos.

– Majd beszélek Laurával.

Klára tagadta.

–Beszélj vele a saját érdekedben. Ne miattam.

Alejandro megértette.

Sok év után először tanultam meg határokat felállítani anélkül, hogy egy másik embert használnék kifogásként.

Laurának hónapokba telt, mire megváltoztatta a hozzáállását, de végül sikerült. Nem azért, mert Clara a helyeslését kereste, hanem mert tagadhatatlanul látott valamit: az unokaöccsei jobban vannak.

Hugó tovább beszélt.

Nico abbahagyta, hogy minden reggel azt kérdezgesse, ki jön érte.

Alejandro tudta a gyerekei időbeosztását, a tanáraik nevét, sőt azt is, hogy ki melyik gabonapelyhet részesíti előnyben.

A férfi, aki korábban megbeszéléseket vezetett, miközben valaki más vitte a gyerekeit orvoshoz, vacsora közben kezdte elutasítani a hívásokat.

És Elena is elkezdett változni.

Nem csodával határos módon.

Voltak visszaesései, vitái és olyan pillanatai, amikor fel akarta gyorsítani a folyamatot.

De elkezdte a terápiát, abbahagyta a hétvégék követelőzését, és beleegyezett, hogy akkor találkozik a gyerekekkel, amikor csak akarnak.

Egyik szombaton 20 perccel korábban érkezett egy kávézóba.

Hugó rájött erre.

– Korán jöttél.

Elena szomorúan elmosolyodott.

– Én magam is próbálom megtanulni, hogyan várjak.

Ez a kis mondat többet tett érte, mint az összes korábbi ígéret.

Hónapokkal később Hugo beleegyezett, hogy egy délutánt egyedül tölt az anyjával.

Aztán egy másik.

Nico visszanyerte azt a szokását, hogy anélkül ölelte meg, hogy előbb az apjára nézett volna.

Elena soha többé nem élt együtt Alejandróval, és egyikük sem tett úgy, mintha a múltat ​​el lehetne törölni. Valami nehezebbet tanultak meg: felelősségteljes szülőkké válhatnak anélkül, hogy újra összejönnének.

Eközben Clara folytatta tanulmányait.

Nehezek voltak a napok.

Voltak esték, amikor kimerülten ért haza, és még mindig fel kellett készülnie a gyakorlatokra vagy anatómiát kellett tanulnia. Alejandro már nem engedte, hogy olyan házimunkát végezzen, ami már nem fér bele a megbeszélt csökkentett munkaidőbe.

– Nem dolgozhatsz itt úgy, mint korábban, tanulhatsz, és közben továbbra is gondoskodhatsz rólunk, mintha mi sem változott volna.

Klára elmosolyodott.

– Hűha. A férfi, aki két órát sem talált, hogy elhozza a gyerekeit, most az időbeosztását szervezi.

– Fejlődtem.

-Lassan.

– De fejlődtem.

Ezek a beszélgetések kezdtek másfajta bensőségességet ölteni.

Senki sem beszélt róla.

Alejandro tudta, hogy Clara részben az otthonához kapcsolódó munkájától függ, annak ellenére, hogy Clara ösztöndíja nem állt közvetlenül az ő irányítása alatt. Nem akarta összekeverni a vonzalmat a hatalommal.

Ezért tartotta a távolságot.

Egészen addig, amíg a második év elején Clara úgy nem döntött, hogy végleg otthagyja a háztartási munkát.

Fizetett gyakornoki állásokat szerzett asszisztensként egy klinikán, miközben folytatta tanulmányait.

A hír lesújtotta Nicot.

– Nappal már nem fogsz itt lakni?

-Nem.

– Szóval elmész?

Klára leguggolt elé.

– Felmondok egy munkahelyen. Nem hagylak el téged.

Hugo mögöttük állt, és hallgatózott.

– Jössz még?

– Ha látni akarsz.

– Ez egy buta kérdés – felelte a fiú.

Tiszta folyó.

Alejandro hallgatott egészen aznap estig.

Amikor a gyerekek elaludtak, mindketten kimentek az udvarra.

Ugyanott, ahol hónapokkal korábban látta a gyerekeit Clarával, mindegyikük két fagylalttal a kezükben, és ahol rájött, mennyire hiányzott neki.

– Félek elmondani neked valamit – vallotta be Alejandro.

Klára felvonta a szemöldökét.

– Nem tűnsz olyan embernek, aki fél megszólalni.

– Veled igen.

Néma maradt.

Alejandro mély levegőt vett.

–Sokáig azt hittem, hálát érzek, mert segítettél a gyerekeimen, amikor én kudarcot vallottam. Aztán bűntudatra gondoltam. Aztán arra, hogy egyszerűen csak megszoktam, hogy a közeledben vagy.

Klára nem nézett félre.

-És most?

– Már nem dolgozol nekem. Az ösztöndíj nem rajtam múlik. A gyerekeim is újjáépítik a kapcsolatukat az anyjukkal. És én még mindig ugyanígy érzek.

Klára megértette, mit próbál mondani.

Alejandro folytatta:

–Szeretlek azért, aki vagy, amikor senkinek sincs rád szüksége. A terveidért, a lehetetlen személyiségedért, azért, ahogyan ellentmondasz nekem, és azért, mert megszállottan ellenőrzöl minden dokumentumot háromszor.

– Csak 2.

—3.

Mosolygott.

– Kész vagy?

– Nem. Szeretlek, Clara. De ha te nem érzel így, akkor semmi sem változhat közöttünk.

Néhány másodpercig csak az udvari szökőkút vizének hangját lehetett hallani.

– Van egy feltétel – mondta a nő.

Alejandro nagyot nyelt.

-Tízcentes.

–Soha nem leszek az a díj, amit azért kapsz, mert jó apa lettél.

Mereven bámulta.

-Igazad van.

– És soha többé nem fogadok el egy olyan kapcsolatot, ahol a gyerekeidet valaki más mögé helyezik. Még énmögém sem.

– Én is ezt tanultam.