A nővérek nevettek, miközben elvitték a nagynénjéhez… de később megbánták, amikor rájöttek, hogy…

– Ha ennyire meghat egy elhagyatott öregasszony, menj, és töröld le a könnyeit. Még előttünk áll az élet.

Beatriz az asztalra dobta a levelet. Egy megszáradt ibolya vált le a papírról, és a cipője mellé esett. Mielőtt véletlenül összetörhette volna, a húga lehajolt, hogy felvegye.

Marisol az ujjai között tartotta a virágot.

– Ő a nagynénénk – felelte. – Nem kellene könyörögnie, hogy meglátogassunk.

Guadalupe kuncogást hallatott a legyezője mögül.

–Akkor minden eldőlt. Imádkozz vele, és elmegyünk a táncba.

1896 januárja volt. Abban a pueblai házban az idősebb nővérek heteket töltöttek azzal, hogy ruhákat készítettek egy tehetős család ünnepségeire. Szüleik halála óta szerény jövedelemből éltek, amit Beatriz inkább büszkén, mint körültekintéssel kezelt. Francia szalagokra mindig volt pénz; Marisol cipőinek javítására szinte soha.

A levél San Miguel del Encinóból érkezett, egy dombok, haciendák és poros utak között megbúvó városból. Doña Remedios, az apja nővére, ott élt.

„Lányaim, túl csendes lett a ház. Ha egy kis időre társaságot tudnátok tartani nekem, nagy örömet okozna nekem. Még mindig emlékszem, mennyire szerettétek a fánkjaimat.”

Marisol újra elolvasta azokat a sorokat.

Huszonkét éves volt, és alig emlékezett valamire a nagynénjéről: egy puha kendőre, fahéjillatú kezeire és egy hangra, amely vigaszt nyújtott neki apja temetésén.

– Csütörtökön indulok – mondta.

Beatriz elégedetten elmosolyodott.

—Próbálj meg nem azonnal visszatérni. Ha elvállalsz egy kötelezettséget, teljesítened kell.

Marisol eltette az ibolyát a kis imakönyvébe. Aznap este megfoltozta az útiruháját, miközben a nővérei megvitatták, milyen ékszert vegyenek fel a bálba.

Doña Remedios a kapu mögött várta, amikor a bérelt autó megállt.

Alacsonyabb volt, mint amire Marisol emlékezett. Ősz haja fel volt tűzve, és kifakult kötényt viselt. Látva, hogy egyetlen bőröndöt pakolnak ki, ösztönösen bepillantott a kocsiba.

– A nővéreid…?

– Nem tudtak eljönni.

Az idős asszony túl gyorsan bólintott.

– Persze. Fiatalok. Lesznek kötelezettségeik.

Marisol letette a bőröndöt a földre és átölelte. Érezte, ahogy a törékeny vállak remegni kezdenek a kendő alatt.

Bent viasz, tűzifa és narancshéj illata terjengett. Szentek voltak a falakon, foltozott karosszékek, és ibolyákkal teli cserepek a teraszon. Négy tányér állt az ebédlőben.

Doña Remedios követte unokahúga tekintetét.

– Ha esetleg meggondolnák magukat – mormolta.

Marisolnak össze kellett harapnia az ajkát, mielőtt segített volna neki összeszedni a maradék evőeszközt.

Vacsora közben Auntie gyorsan beszélt, mintha attól félne, hogy a történetek kicsúsznak a kezéből, mielőtt elmesélhetné őket. Emlékezett a bátyjára, aki fügét lopott, egy régi árvízre, és arra, amikor egy szamár betévedt a sekrestyébe.

Marisol végül sírva nevetett.

– Apa ezt sosem mondta nekünk.

– Apád mesélt neked a hőstetteiről. Rám bízta a szégyenteljes tettei elmesélését.

Később, amikor a fiatal nő felkelt, hogy elmosogasson, Remedios megragadta a csuklóját.

– Hagyd őket egy kicsit békén, lányom. Még nem vagyok álmos.

Marisol ismét leült.

Megértette, hogy azok a tányérok várhatnak; a nagynénje túl sokáig várt már.

A napok olyan nyugalommal teltek, amilyet Marisol korábban soha nem látott. Reggelente kávét őröltek és öntözték a növényeket. Délutánonként Remedios megtanította neki, hogyan kell apró virágokat hímezni, és hogyan kell dulce de leche-t készíteni anélkül, hogy megégne a cserép alja.

Az idős asszonynak az is rosszkedve lett, amikor valaki elmozdította az ollóját és csalt kártyán.

– Ez nem csalás – tiltakozott. – Ez tapasztalat.

Egyik délután megmutatta neki az apja fényképét, aki fiatal és kócos volt.

Marisol megsimogatta a szélét.

– Néha már a hangjára sem emlékszem jól.

Remedios egy hamis hangnemben énekelni kezdett, olyan eltúlzott ünnepélyességgel, hogy a lány meglepetten felkapta a fejét.

– Így énekelt borotválkozás közben. A kutyák elbújtak.

Marisol nevetett, majd sírt. A nagynénje nem próbálta megállítani; egyszerűen csak egy zsebkendőt nyújtott neki.

Ezekben a napokban ismerkedett meg Ignacio Salvatierrával.

Egy kosár narancsot és egy deszkát cipelve érkezett, hogy megjavítsa a teraszlépcsőt. Marisol, aki térdelve földet szedett egy törött virágcserépből, ácsnak nézte.

– A hölgy pihen. Várhat-e?

– Természetesen. Addig is, ebben tudok segíteni.

Lehajolt anélkül, hogy aggódott volna amiatt, hogy összepiszkolja a nadrágját.

Amikor Remedios megjelent, azon találta őket, hogy azon vitatkoznak, mennyi vízre van szükségük az ibolyáknak.

– Ignacio egy egész birtokot igazgat – jegyezte meg –, de még mindig hiszi, hogy a virágokat úgy öntözik, mint a barázdákat.

Mosolygott.

Marisol érezte, hogy ég az arca.

A Salvatierra család földbirtokos és egy malommal rendelkezett. A 29 éves Ignacio gyermekkorában elvesztette édesanyját. Remedios sok délutánon vendégül látta, amikor a gyásza miatt nem tudott otthon maradni.

„Megtanított gombokat javítani” – mesélte később. „Azt mondta, hogy az az ember, aki még az ingének begombolásában is másokra támaszkodik, rossz lábon kezdi az életét.”

Látogatásai gyakoriak lettek. Könyveket hozott, ablakot javított, vagy forró csokoládéra maradt. Vasárnaponként a mise után sétálni jártak, Remedios vagy szomszédjuk, Doña Petra kíséretében.

Marisol felfedezte, hogy Ignacio tudja, hogyan kell hallgatni. Felfedezte, hogy ennek a látszólag félénk fiatal nőnek határozott véleményei vannak, és egy nevetést, amit megpróbál a keze mögé rejteni.

Egyik délután, miközben búcsúzkodtak, az ujjaik összeértek.