– Áldozatokról írtál nekünk, miközben mindent megtartottál magadnak!

Ignacio lépett egyet, de Marisol felemelte a kezét. Válaszolnia kellett.

– Írtam neked, hogy gyere el.

– Mert tudtad, hogy nem tehetjük.

– Vonattal is mehettek volna hozzá. Azért tették, hogy meghallgassák, mennyi mindent hagyott maga után.

Guadalupe lesütötte a szemét.

Don Anselmo elővett egy kisebb borítékot.

– A nagynénje is hagyott egy levelet. Azt kérte, hogy mindhármuk jelenlétében olvassák fel.

Beatriz mozdulatlanul állt.

A levél a nevükkel kezdődött.

Remedios nem beszélt büntetésekről. Emlékezett rá, ahogy Beatriz megtanulta befonni a haját, ahogy Guadalupe elrejtett egy macskát az ágy alatt, és ahogy Marisol elaludt a karjaiban.

Aztán a közjegyző szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.

„Nem azért hívtam őket, hogy teszteljem őket. Azért hívtam őket, mert hiányoztak. Ha mindhárman eljöttek volna, akkor mindhármukkal elégedett lettem volna.”

Guadalupe befogta a száját.

„Marisol abban a hitben érkezett, hogy kevés van nekem. Amikor megbetegedtem, ott maradt, abban a hitben, hogy elveszíthet. Soha nem kérdezte meg, mit kap cserébe. Azért hagyom rá a javaimat, mert rá szeretném bízni azt, amit felépítettem, ahogyan a legnehezebb napjaimat is rá tudtam bízni.”

Marisol hangtalanul sírt.

A levél egy kéréssel zárult:

„Ne használjátok a halálomat egy újabb okként arra, hogy bántsátok magatokat. De Marisoltól se kérjétek, hogy adja fel azt, amivel bebizonyíthatja, hogy szeret titeket. Már túl sok évet töltött azzal, hogy összezsugorítsa magát ahhoz, hogy ti jól érezzétek magatokat.”

Beatriz beleroskadt a székbe.

Sokáig senki sem szólt.

Végül Marisol megtörölte az arcát.

– Nem fogok vitatkozni a végrendeletről.

Az idősebb nővére felnézett.

Ez volt az első alkalom, hogy bocsánatkérés nélkül visszautasította.

„Ha valaha segítségre lesz szükséged, eljöhetsz és beszélhetsz velem” – tette hozzá. „De nem fogadom el, hogy beszennyezd azt, amit itt átéltem.”

Beatriz felvette a kesztyűjét, és búcsú nélkül elment.

Guadalupe az ajtóban állt. A ravasz hintaszékre meredt.

– Kérdezett rólam?

Marisol bólintott.

– Azt akartam tudni, hogy még énekelsz-e.

Guadalupe rövid, szinte gyerekes zokogást hallatott.

A veszteség épphogy utolérte.

Marisol hetekig alig tudott bemenni a nagynénje szobájába. Fortune nem töltötte be a teraszszéket, és nem is reagált, amikor megszokásból hangosan számolni kezdett valamit.

Ignacio sürgetés nélkül elkísérte.

Egyik délután azon kapta a nőt, hogy Don Anselmóval nézi át a számláit. Mielőtt eldönti, mitévő legyen, meg akarta ismerni az ingatlanokat.

Amikor a közjegyző elment, Ignacio egy kis dobozt tett az asztalra.

– Hónapok óta várok a megfelelő pillanatra.

Marisol kinyitotta. Egy egyszerű gyűrű volt benne.

– És szerinted ennyi?

– Nem tudom – ismerte be. – Tudom, hogy meg akarom osztani veled a jó napokat és az ehhez hasonlókat.

Könnyes szemekkel nézett rá.

– Meg akarom tartani ezt a házat.

– Meg fogjuk tartani.

– És tanulj meg gazdálkodni a földjeimmel.

– Bármikor tudok segíteni, ha kéred.

Marisol elmosolyodott.

– Akkor igen.

A következő évben összeházasodtak a falu templomában. A csokrok az udvarról származó ibolyákat tartalmaztak.

Guadalupe jött és segített neki felöltözni. Az előző hónapokban többször is visszatért, először ügyetlen kifogásokkal, később pedig egész délutánokat töltött vele. Egyszer bocsánatot kért anélkül, hogy megemlítette volna az örökséget. Marisol végre megölelhette.

Beatriznek több időre volt szüksége.

Egy novemberi reggelen érkezett, díszes kalap nélkül, de egy doboznyi levelet cipelve az apjától.

„Az íróasztalomban tartottam őket” – mondta. „Neked is meg kellene őket kapnod.”

Marisol megkérte, hogy üljön le.

Beatriz arra a helyre nézett, ahol a végrendeletet felolvasták.

– Úgy bántam veled, mintha az időd kevesebbet érne, mint az enyém.

Nem történt azonnali kibékülés. Volt egy kávé, egy nehéz beszélgetés, majd hetekkel később egy újabb látogatás. Idővel megtanultak új módon beszélni egymással.

Marisol és Ignacio felújítottak egy közeli házat, hogy elszállásolják az egyedül élő idős embereket. Segítőket fogadtak, ételt biztosítottak, és egy tágas nappalit tartottak fenn, ahol beszélgethettek, hímezhettek vagy kártyázhattak.

Remedios háza az otthona maradt.

Évekkel később a gyermekeik megtanultak járni ugyanazon virágcserepek között. Egy délután a legkisebb lányuk egy szárított ibolyát talált egy könyvben.

– Miért tartasz meg egy már elhervadt virágot, anya?

Marisol az ölébe ültette.

A teraszról Ignacio nevetése és az öntözőkanna csobogása hallatszott. Guadalupe terített; Beatriz barátságosan beszélgetett Petrával egy receptről.

„Levélben jött” – magyarázta. „Valaki, akit nagyon szerettem, várt rám.”

A lány gyengéden simogatta a szirmokat.

– És elmentél?

Marisol a nagynénje hintaszékére nézett, amit most egy halom játék foglalt el, és könnyes szemmel elmosolyodott.

– Igen, szerelmem. Hála istennek, hogy elmentem.