Senki sem szólt semmit.

Remedios a hintaszékéből mosolyt rejtett kendője redői közé.

A betegség akkor jelentkezett, amikor elkezdődött az esőzés.

Először a fáradtság jelentkezett. Aztán egy köhögés, ami félbeszakította a beszélgetéseket, és légzési nehézség, ami miatt Remedios ülve kénytelen volt elaludni.

A doktor komoly arckifejezéssel hagyta el a szobáját.

– Nagyon gyenge a szíve. Állandó ápolásra lesz szüksége.

Marisol még aznap este írt a nővéreinek.

„A nagynéném keres téged. Kérlek, gyere el, még ha csak néhány napra is. Segítségre van szükségem, de mindenekelőtt azt szeretném, ha láthatnád.”

A válasz egy héttel később érkezett.

Beatriz elmagyarázta, hogy olyan kötelezettségeik vannak, amelyeket lehetetlen lemondani. Guadalupe hozzátette, hogy Marisol mindig is készségesebben gondoskodott a betegekről.

Végül egy mondattól csontig hűsült a keze:

„Te döntöttél úgy, hogy maradsz. Ne várd el, hogy most mindannyian viseljük a következményeket.”

Remedios mozdulatlanul találta az ablaknál.

– Nem jönnek, ugye?

Marisol összehajtotta a papírt.

– Talán később.

Az idős asszony kinyújtotta a kezét.

-Nem kell hazudnod nekem ahhoz, hogy szeress.

Azon az éjszakán Marisol a konyhában sírt egy zsámolyon ülve. Kimerült volt. Napok óta szakaszosan aludt, és attól félt, hogy nem ismeri fel időben a krízist.

Ignacio így találta.

– Nem tudok mindent megcsinálni – vallotta be zavartan.

Odahozott egy másik széket.

– Akkor ne csinálj meg mindent.

Másnaptól kezdve Doña Petra gondoskodott néhány délelőttről. Ignacio talált egy nőt, aki segített a mosásban, és elkísérte az orvost a körútjaira. Marisol végre ki tudott pihenni.

Egy kora reggel, miközben Remedios aludt, a fejét a falnak döntötte.

– Azt hittem, elítélsz a panaszkodásomért.

Ignacio lassan megrázta a fejét.

– Élve és egészségesen akarlak, Marisol. Neked is szükséged van valakire, aki gondoskodik rólad.

Ez volt az első alkalom, hogy azt mondta, szereti.

Az olajlámpa fényénél megfogta a férfi kezét, és válasz nélkül megfogta.

Remediosnak voltak jobb hetei is. Visszament az udvarra üldögélni, és kérte, hogy igazítsák meg a haját.

Egyik csütörtökön meglátogatta Don Anselmo Ortega, egy ősz bajszú közjegyző, aki évek óta látogatta. Marisol már látta korábban, mindig bőr aktatáskával.

Azt feltételezte, hogy a nő intézi a háztartási számlákat.

Amikor megpróbált maradni, hogy kávét szolgáljon fel nekik, a nagynénje rákacsintott.

– Ma unalmas dolgokról fogunk beszélni. Menjünk sétálni Petrával.

Visszatérve az idős asszonyt egy kis faládát nézegetve találta.

Volt benne egy sötét rózsafüzér és egy kis gyűrű.

– A rózsafüzér a nagyanyádé volt. A gyűrűt egy férfitól kaptam, aki megígérte, hogy visszatér, mielőtt elered az eső.

– És visszatért?

– Nem. Útközben meghalt.

Marisol leült mellé.

– Sosem tudtam.

– Vannak fájdalmak, amelyeket az ember olyan sokáig magában tart, hogy később nem talál módot arra, hogy beszéljen róluk.

Remedios becsukta a dobozt és átnyújtotta.

– Azt akarom, hogy ezt megtartsd.

-Néni…

Figyelj rám. Amikor elmegyek, ne hagyd, hogy bárki is bűntudatot keltsen benned a boldogságod miatt.

Marisol sírni kezdett.

– Még mindig férjhez fogsz jönni.

Az idős asszony megsimogatta az arcát.

–Láttalak, kedvesem. Ez megnyugtat.

Hajnalban, 12 nappal később halt meg, Marisol fogta a kezét, Ignacio pedig az ágy mellett ült.

Pár perccel korábban nyitotta ki a szemét.

– De jó, hogy eljöttél, lányom!

Marisol még jóval azután is fogta azt a kezet, hogy az orvos lehajtotta a fejét.

A nővérei nem vettek részt a temetésen.

Amikor azonban megkapták a közjegyzőtől a végrendeletről szóló értesítést, helyet találtak az első szabad vonaton.

Fekete ruhában, új kalapokkal léptek be a házba. Beatriz a falakat nézegette, azon gondolkodva, milyen javításokra lesz szükség. Guadalupe Ignacióra meredt.

– Nem is mondtad, hogy ilyen jó társaságod van – suttogta Marisolnak.

Túl fáradt volt ahhoz, hogy válaszoljon.

A nappaliban Don Anselmo számos dokumentumot rendezett el az asztalon.

Beatriz levette a kesztyűjét.

– Gondoljuk, el kell adnunk a házat. A húgom nem maradhat itt egyedül.

– Először is meghallgatjuk Doña Remedios kívánságait – felelte a közjegyző.

A felolvasás a vagyontárgyak felsorolásával kezdődött.

A házon kívül Remedios bérelt földterülettel, egy malomban lévő részesedéssel, számos kereskedelmi ingatlannal és évtizedek alatt felhalmozott megtakarításokkal rendelkezett.

Guadalupe elejtette a kesztyűjét.

Marisol zavartan nézett a közjegyzőre.

– De… megfoltozta a ruháit.

– Mert jobban szerettem volna megtartani őket – magyarázta Don Anselmo. – Nem azért, mert nem lettek volna anyagi eszközeim.

Remedios bölcsen kezelte a szüleitől kapott örökségét. Egyszerűen élt, és jövedelmének egy részét a faluban élő családoknak adta. Vagyonát soha nem tette beszédtémájául.

Beatriz előrehajolt.

Ezután a közjegyző felolvasta az örökösnő nevét.

Marisol Aguilar.

A fennmaradó vagyon egyetlen örököse, miután Petrának és más, Remediost évekig kísérő embereknek hagyatékot adott.

A csend csak egy pillanatig tartott.

– Ez lehetetlen! – állt fel Beatriz. – Mi hárman vagyunk unokahúgok.

Don Anselmo nyugodt hangon beszélt.

– A nagynénéd nyíltan meghozta ezt a döntést.

– Beteg voltam.

– Tanúk előtt intézkedett, ami szükséges volt, teljes mértékben tudatában annak, hogy mit csinál.

Beatriz Marisol felé fordult.

– Most már értem, miért nem jöttél vissza.

A fiatal nő érezte, hogy a vád a mellkasába csapódik.

– Semmit sem tudtam.