1. RÉSZ

A nagymama beengedte a férfit, aki nem fizetett a vacsoráért, és elállta az ajándékokat cipelő gyerekek útját.

– Álvaro, gyere be. Elena és a gyerekei ma nem maradnak.

Carmen ezt a madridi étterem előtt mondta, ahol a 65. születésnapját ünnepelte. Az üveg mögött a pincérek meggyújtották a gyertyákat az asztalokon. Előtte a 14 éves Lucía a mellkasához rejtette a fotóalbumot, amit hét délutánon át készített.

A 9 éves Matthew felemelt egy dobozt.

– Fecskékkel díszített csészék. Azt mondtad, a szülővárosodra emlékeztetnek.

Carmen elnézett.

–Egy újabb nap, drágám. Ma este a családommal akarok lenni.

Elena észrevette, hogyan fonódnak össze lánya ujjai az album körül.

Azért választotta ezt az éttermet, mert volt benne lift, és Carmen a térdére panaszkodott. Az étlapot a saját ízlésének megfelelően változtatta meg, és előre fizetett 4800 eurót, amikor Álvaro közölte, hogy nehéz hónapja van.

A férje már csak egy dolgot kért tőle:

– Hadd mondjam el, én hívtalak meg. Anyám örül, hogy sikerrel járok.

Elena egy múló zavarnak vette a kérést. Négy éve ugyanezt csinálta.

Carmen lesimította fia hajtókáját.

– Most az egyszer megérdemled, hogy mások felelőssége nélkül élvezhesd az életed.

– Az én gyerekeim nem mások felelősségi körébe tartoznak – felelte Elena.

– Neki igen. Már volt apjuk.

A gyerekek apja, Andrés, hat évvel korábban halt meg. Álvaro ismerte a fényképeit, a születésnapjait, és azt a félelmet, amit Mateo érzett, amikor újra kötődni kezdett valakihez.

Azt a kérdést is tudta, amit a kisfiú feltett neki az esküvő előtt:

„Maradsz?”

Akkor igennel válaszolt.

Most már csak az étkező felé bámult.

– Elena, ne csináljunk jelenetet!

Várt. Még mindig hitte, hogy elhozza az ajándékokat, felhívja a gyerekeket, és elmondja az anyjának, hogy vagy együtt mennek be, vagy senki sem jön be.

– Itt hagysz minket?

Álvaro meglazította a nyakkendőjét.

– Ma van a születésnapja. Holnap beszélünk.

És átlépte a küszöböt.

Carmen követte, de először Elenához hajolt.

– Egy művelt nő tudja, mikor nincs rá szüksége.

Elena nem válaszolt. Felvette a dobozt, amit Mateo alig bírt megtartani, és a gyerekeit a kocsihoz vezette.

Útközben a gyerek megkérdezte, hogy rosszul viselkedett-e.

Leparkolt, mielőtt válaszolt volna.

Mindkettőjük felé fordult.

– Egyáltalán nem tettél semmi rosszat.

Lucia kinézett az ablakon.

– Akkor miért kell mindig nekünk elmennünk?

Elena nem talált olyan választ, ami ne hozta volna zavarba.

Elvitte őket a bátyja, Javier házához tortillavacsorára. Míg a férfi terített, a nő írt az étteremvezetőnek: a szolgáltatást kifizették; nem engedélyezett semmilyen hosszabbítást vagy további díjat.

Aztán beszélgetést kezdett a férjével. Üzeneteket kapott, amikben pénzt kértek tőle az anyja, a nővére és a bátyja számára. Mindig ugyanazzal az ígérettel: „Visszafizetem neked.”

Javier, egy ügyvéd, a képernyőt bámulva találta meg.

-Mire van szükséged?

–Hogy segítesz holnap elválnom.

00:17-kor Álvaro hívott.

Nem kérdezett a gyerekekről.

– Tudod, milyen nevetségesen néztem ki, amikor kifizettem az üvegeket? – Anyám felháborodott.

Elena a pulton álló csészékre nézett.

– Hadd háborodjon fel. Holnap azt is ki kell derítenie, hogy kié a lakás, ahol lakik.

A hangok eltűntek a túloldalon.

– Elena – suttogta. – Ezt nem mondhatod el neki.

2. RÉSZ

Másnap reggel Álvaro egy zacskó churrosszal érkezett Javier házához.

– Intézzük ezt el. A gyerekek odaadják az ajándékokat anyámnak, és mi továbbállunk.

Mateo a húga mögé bújt.

Lucia rá sem nézett a táskára.

– Nélkülünk jöttetek be.

– Nem érted az idősek problémáit.

– Értjük az ajtót.

Elena megkérte, hogy menjen el. Utána elkísérte a gyerekeit az iskolába, majd visszatért Javier irodájába.

Magával hozta az okiratokat, a kivonatokat és a házassági szerződést. Házassági szerződés alapján házasodtak össze. A családi ház korábban Elenáé volt; Carmen lakása is.

„Hagytam, hogy ott lakjon, amikor megemelték a lakbérét” – magyarázta. „Álvaro megkért, hogy úgy tegyek, mintha segítene nekem.”

Javier rámutatott a banki tranzakciókra.

– És ez?

Gyógyszerek. Nyugták. Kölcsönök a sógorainak. 38 460 euró 4 év alatt, a ház nélkül.

Elena befogta a száját.

Délben felfüggesztette a jövőbeli átigazolásokat.

Délután 5-kor felhívott Carmen.

– Nem hagyhatod abba a tartozást.

– Mivel tartozom neked?

– Álvaro mondta nekem. Az ő pénzéből vetted azt a lakást. A havi jövedelem a törlesztőrészlet.

Elena a testvérére nézett.

Már nem arról volt szó, hogy a férj olyan érdemeket fogad el, amelyek nem a sajátjai.

Nagylelkűségét adóssággá változtatta.

És a családja évekig azt hitte, hogy visszaadja nekik azt, amit elvett tőlük.

3. RÉSZ

Elena megkérte őket, hogy másnap jöjjenek be Javier irodájába. A gyerekek a délutánt egy barátjánál töltik. Nem akarta, hogy meghallgassák a beszélgetést arról, hogy mibe fog kerülni, ha elfogadják őket.

Carmen Álvaróval és két másik gyermekével, Beatrizzel és Sergióval érkezett. Egy üres műanyag mappát cipelt.

– Megtartom, amit a húgod aláír – jelentette be. – Ennek ma vége.

Javier hellyel kínálta őket.

Elena ugyanazt a kabátot viselte, amit a születésnapján is. A zsebében talált egy aranyozott papírdarabot Mateo ajándékából. Az ujjai között tartotta, miközben a bátyja az asztalra tette a szentírásokat.