Lucía letépett egy címkét a füzetéről.

– Amikor „Elena embereinek” nevezett minket.

-Igen.

– Vagy amikor azt mondta, hogy Álvarónak egy napon igazi gyermekei lesznek.

Elena szégyellte magát. Emlékezett erre a mondatra. Arra is emlékezett, hogy témát váltott.

– Meg kellett volna állítanom őt.

Mateo ránézett.

– Dühös voltál ránk?

– Soha. Féltem, hogy elveszítem a házasságomat.

Lucia letette a jegyzetfüzetet.

– Attól féltünk, hogy ahhoz, hogy megtarthasd, végül egyetértesz vele.

Elena nem próbálta meg azonnal megölelni. Először is hallgatott. Azon a délutánon voltak dolgok, amiket a gyerekeinek mondaniuk kellett anélkül, hogy utána neki kellett volna vigasztalnia őket.

Carmen eközben felhívta a rokonait, és elmondta nekik, hogy a menye egy jelentéktelen vita miatt elvesztette a perét.

Elena csak azoknak válaszolt, akik közvetlenül hívták. Elmondta a történteket anélkül, hogy átiratot küldött volna, vagy a gyerekeket használta volna fel a gyásza bizonyítékaként.

Az étteremvezető elküldte neki a szerződéses szolgáltatásról szóló végleges számlát, és írásban megerősítette, hogy Álvaro engedélyezte és kifizette a többletköltségeket.

Elena letöltötte az e-mailt. Nem akart nyilvános visszavágót. Minden egyes nyugtára szüksége volt, hogy ne kísértse többé.

Sergio volt az első, aki pénzt kérve kereste.

Egy borítékkal a kezében megjelent az irodában.

– Ez 200 euró. Ebben a hónapban nincs több.

Elena nem nyitotta ki.

–Amit akkor adtam, az a segítség volt.

– Tudom. De azt is tudom, hogy anyám házában aranyásónak neveztelek.

A földre nézve mondta, míg végül erőt vett magán, hogy a lányra nézzen.

– Meg kellett volna kérdeznem, mielőtt elhiszem.

Elena elfogadta a bocsánatkérést. Nem ígérte meg, hogy újraéleszti a kapcsolatot.

Beatriznek több időre volt szüksége. Az első üzenete a saját nehézségeiről szólt. Elena nem válaszolt. A következő, 12 nappal később küldött üzenetben semmilyen számla nem szerepelt.

„Láttam, hogyan bánt a gyerekeiddel, és nem tettem semmit. Szégyellem magam.”

Elena együtt olvasta Luciával.

– Nem kell válaszolnod – mondta neki.

A lánya bólintott. Megkönnyebbültnek tűnt, hogy senki sem követeli tőle, hogy azonnal nagylelkű legyen.

Álvaro ügyvéddel vett részt a tárgyaláson. Először pénzt követelt néhány felújításra, és azt állította, hogy hozzájárult a cég növekedéséhez.

A dokumentumok lehetővé tették számukra, hogy különbséget tegyenek a tényleges hozzájárulások és a követelések között. Elena elismerte a férfi által bizonyítani kívánt költségeket. Azt is tisztázta, hogy a családjának nyújtott önkéntes segély nem egy kölcsön volt, amit most rosszindulatból próbál behajtani.

Nem akart semmit megtartani az övéiből. Véget akart vetni ennek.

Megegyeztek abban, hogy megosztják a holmijukat és végleg kiköltöznek a házból. A válóper folytatódott.

Carmen végül beleegyezett, hogy egy kisebb lakásba költözzön, amelynek a lakbérét a gyerekei megosztották. Addig az összes többit elutasította: az egyik túl messze volt, a másikban kevés volt a természetes fény, a harmadiknak pedig nem volt terasza.

A választás felgyorsult, amikor rájöttek, mennyibe kerülne a vita a végtelenségig történő folytatása.

Elena nem volt jelen a költözés során. Javier felügyelte a kulcsok átadását és a megbeszélt leltárt.

Az utolsó pillanatban Carmen egy lámpára mutatott.

—Álvaro ezt ajándékozta nekem.

Ránézett.

– Elena megvette.

–Mindig rosszul kell feltüntetned engem.

Álvaro visszatette a lámpát a helyére.

– Elena vette – ismételte meg.

Javier később elmondta neki. Elena hallgatott. Szerette volna ezt az egyszerű dolgot évekkel korábban hallani, amikor még változtathatott volna valamit közöttük.

Miután a lakást kijavították és kiadták, a keresetét egy számlára tette Lucía és Mateo oktatására. Nem beszélt nekik áldozatokról vagy arról, hogy mások mit kaptak. Elmagyarázta, hogy elkezdhetik elképzelni a jövőjüket.

Lucía egy illusztrációs tanfolyamról kérdezett, amin már hónapok óta gondolkodott.

– Túl drágának tartottam.

Elena megkérte, hogy mutassa meg neki a programot.

Rövid beszélgetés volt. Pontosan ezért találta szépnek.

Álvaro áprilisban tért vissza, hogy elhozzon egy doboz könyvet. Több hónap telt el a születésnap óta. Mielőtt elindult, elbúcsúzott a gyerekektől.

Elena megkérdezte tőlük, hogy akarják-e. Mindketten elfogadták.

Az ajtóban maradt.

– Megbántottalak. Sajnálom.

Lucia fogta Mateo kezét.

–Anya azt mondja, hogy hiányozhat valaki, és nem akarhatjuk, hogy visszajöjjön.

Álvaro bólintott, könnyes szemmel.

A kisfiúnak eltartott egy ideig, mire megszólalt.

– Foglaltam volna neked egy helyet.

Álvaro lehajtotta a fejét.

Ezúttal nem próbált magyarázkodni az anyjának a születésnapról vagy a várakozó emberekről. Elbúcsúzott, és elment a könyveivel.

Azon az estén Mateo megjelent a konyhában a nyelős poharakkal.

Hármat letett az asztalra, egyet pedig a tűzhely mellé tett.

– Javier bácsinak, ha megérkezik.

Lucía tejet melegített. Elena elővette a forró csokit. Lassan ittak, miközben egy vizsgáról és egy kirándulásról beszélgettek, mígnem a lány elment a fotóalbumért.

Eltávolította a születésnapnak szentelt oldalakat. Csak fényképek, mozijegyek és egy régi kép maradt Andrésről, amint Mateót viszi a vállán.

Az utolsó papírlapra felragasztotta a konyhában lévő hármuk fényképét.

Mateo írni akart valamit alá.

Lucía kölcsönadta neki a filctollat.

A fiú a lap fölé hajolt, és koncentrált. Elena megvárta, amíg befejezi.

Azt írta:

„Mindannyian ide illünk.”

Aztán felnézett.

– Úgy értem, mi, akik itt élünk.

Elena félresimította a haját a homlokából.

– Igen, drágám. Engedélyt nem kellett kérnem.