Carmen lakását három évvel azelőtt vásárolta, hogy Elena találkozott Álvaróval. A családi ház is az ő nevén volt. A férje nem vett fel kölcsönt a megvásárlásukhoz.

Carmen tolta a dokumentumokat.

– A fiam később tette bele a pénzt.

– Mennyit? – kérdezte Javier.

A nő Alvaróra nézett.

Egy foltot tanulmányozott az asztalon.

– Nem volt minden leírva nálunk.

Elena kinyitott egy másik mappát.

– Igen, megtettem. Mert valahányszor megkértelek, hogy rendszerezd a kiadásokat, azt mondtad, hogy nem bánsz a számokkal.

Elővette az éttermi számlákat. Aztán a Carmen poharainak, a kazánjavításnak és a közösségi díjaknak a kifizetését.

Beatriz elismerte az átigazolást.

– Ekkor kapcsolták le az áramot.

– És ez akkor történt, amikor meg kellett javítanod az autót – tette hozzá Elena.

A sógornője Alvaro felé fordult.

– Azt mondtad, hogy eladtad a motorodat.

A motorkerékpár még mindig a családi ház garázsában volt.

Sergio hátradőlt.

– Azt mondtad, hogy a vállalkozáshoz szükséges pénz a megtakarításaidból származik.

Álvaro végül felkapta a fejét.

– Mit akartál, hogy mondjak? Hogy pénzt kellett kérnem a feleségemtől?

Elena otthagyta az aranypapírt az asztalon.

– Kezdhetted volna azzal, hogy megköszönöd.

Néhány másodpercig csak a nyomtató zümmögését lehetett hallani.

Carmen törte meg először a csendet.

– Ha ennyi vagyonod lenne, nem került volna kerülni a segítségedre.

Ez a mondat arra késztette Elenát, hogy abbahagyja a megbánás jelének keresését az arcán.

Évekig egy kis orvosi eszközöket gyártó cég vezetőjeként dolgozott. Várakozótermekből fogadott hívásokat és ellenőrizte a rendeléseket, miközben a gyerekei aludtak. A tulajdonjog nem jelentette azt, hogy a pénz csak úgy előbukkan.

– Segítettem, mert hittem, hogy család vagyunk.

– Hát, egy család nem szokott számolgatni – felelte Carmen.

– Az övé igen. Úgy döntött, hogy a gyerekeim túl sokba kerülnek ahhoz, hogy egy olyan asztalnál üljenek, amit az anyja fizetett.

Beatriz lesütötte a tekintetét.

Azon az estén a bejáratnál volt. Elena még a zöld ruhájára is emlékezett.

– Nem tudtam, mit mondjak – mormolta a lány.

– Mondhattad volna a nevüket.

Elena nem emelte fel a hangját. Úgy tűnt, ettől még jobban kellemetlenül érezték magukat.

Javier elmagyarázta, hogy hivatalosan értesítik Carment a lakás ingyenes használatának megszűnéséről. Ésszerű határidőt fognak javasolni a lakás visszaadására; ha nem születik megállapodás, akkor a megfelelő eljárást követik.

Senki sem cserélt zárat, és nem vitt ki bútorokat az utcára.

Ők kezdeményeznék a szétválást is, és felülvizsgálnák a családi otthon helyzetét.

– Nem fogok semmit aláírni – mondta Álvaro.

– Konzultálhat egy másik ügyvéddel – felelte Javier. – Ez a legjobb, amit tehetsz.

Carmen felkelt.

– Hajléktalanul fogsz hagyni egy 65 éves nőt?

Elena a három felnőtt gyermekére nézett.

– Szervezkedniük kell.

Most először egyikük sem nézett az anyja tekintetébe.

Álvaro négyszemközt kért beszélni Elenával, mielőtt elmegy. Javier kiment a recepcióra, és résnyire nyitva hagyta az ajtót.

A férje közelebb húzta a széket.

– Elismerem, hogy ami az étteremben történt, az helytelen volt.

– Mi romlott el pontosan?

– Amit anyám mondott.

Elena várt.

Álvaro türelmetlenül felsóhajtott.

–És hogy be kellene mennem. De hetek óta készültünk a bulit. Emberek vártak ránk.

– Mateo is várt.

Megdörzsölte a szemét.

– Nem akartam választani.

– Meghoztad a döntésedet. Amit nem akartál, az az, hogy következményei legyenek.

Álvaro megpróbálta megfogni a kezét. A lány elhúzta.

Aztán mondott valamit, amire Elena sokáig emlékezni fog:

„Tudtam, hogy végül megérted majd. Anyám nem.”

Számított a lány türelmére, hogy elkerülje Carmennel való szembenézést. Úgy döntött, hogy megbántja azt, akiről feltételezte, hogy mindig megbocsát neki.

Elena felkelt.

– Ezúttal meg kell tanulnod megérteni engem.

Azon a héten hazatért a gyerekekkel, miután Álvaro beleegyezett, hogy ideiglenesen Sergióval maradjon. Javier jelenlétében átvette a ruhákat és a dokumentumokat.

Elena nem nyúlt a holmijához. Azonban azonnal észrevette, hogy a poharas doboz hiányzik.

Felhívta.

– Hol van Mateo ajándéka?

–Elvittem anyámnak. Már meg volt véve.

Elena lehunyta a szemét.

– A fiú azt mondta, hogy meg akarja tartani.

—Ne csinálj nagy ügyet 4 csésze miatt sem.

Emlékezett rá, ahogy Mateo a boltban összehasonlította a rajzokat, a pulton számolgatta a megtakarításait, és kérte, hogy minden darabot külön csomagoljanak be.

– Hozd el őket holnap.

– Anyám már feltette őket.

– Akkor aztán újra elteheted őket.

Másnap Álvaro elhagyta a tizenhatost a kapussal. A kártya hiányzott.

Mateo anélkül, hogy megkérdezte volna felőle, megnézte a csészéket.

– Most már eldönthetem, hogy kinek szólnak?

Elena leült mellé.

-Igen.

A fiú felvitte a dobozt a szobájába.

Elena a folyosón állt, és a nyitott ajtót bámulta. Fájt neki, hogy egy ilyen apró ígéretet kellett kimondania.

A következő napok semmit sem hoztak a győzelemből.

Lucía vacsora közben elhallgatott. Mateo többször is megkérdezte, hogy ki fogja érte jönni az iskolából. Elena rájött, hogy aznap este a védelmük nem törölte el azokat az éveket, amikor arra kérte őket, hogy hagyják figyelmen kívül a megjegyzéseket a viták elkerülése érdekében.

Egyik délután leült velük a nappaliban.

–Már túl sokszor mondtam neked, hogy a nagymamád is ilyen volt, és hogy nem kell nagy ügyet csinálni belőle.