Mindenki azt hitte, hogy a hercegné a tengerbe fulladt; évekkel később a herceg meglátta a konyhájában.

Don Ricardo de Mendoza 7 éven át virágokat temett el egy üres koporsó előtt.

A feleségét Veracruzból szállító hajót egy vihar a zátonyoknak zuhantatta. A mentők fa roncsokat, nyitott törzseket és 11 holttestet találtak. Leonor de la Serna, Santa Lucía márkinőjének holttestét soha nem találták meg.

A hajótörés hetedik évfordulója heves esőzéssel virradt.

Ricardo kinyitotta a szemét a fagyos hálószobájában, és a mennyezeten növekvő nedves foltra meredt. Harminchat éves volt, de az ősz hajszálak átszúrták sötét haját, és az arcán lévő mély ráncok sokkal idősebbnek mutatták.

A Pueblától több mérföldnyire fekvő Santa Lucía birtokot egy nagy család számára építették. Most csak egy özvegyember lakott benne, aki egyedül vacsorázott, rosszul aludt, és túl sok alkoholt ivott a könyvtárban.

Egy fiatal szolgáló lépett be egy ezüsttálcával a kezében. A csokoládé kihűlt.

Bármely más napon Ricardo hagyta volna. Azon a reggelen azonban ellenőriznie kellett valamit, még ha csak egy ital hőmérsékletét is.

Elhagyta a szobáit és lement a konyhába.

Megjelenése azonnal csendet okozott. Doña Jacinta, a főszakácsnő, mozdulatlanul állt, kezét a tésztába temette. Egy fiú elejtette a kanalat, és a szobalányok a falhoz nyomták magukat.

Ricardo kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, ki készítette elő a tálcáját.

Aztán meglátta a nőt, aki a kamra mellett állt.

Szürke ruhát, foltos kötényt és vászonsapkát viselt. Háttal nekünk állt, és fehérrépát vágott egy deszkán. Néhány sötétbarna hajtincs kiszabadult az anyagból, és a nyakába hullott.

A kés nyugodt ritmussal csapódott a fának.

Ricardónak elállt a lélegzete.

Látott már hasonló hajviseletet piacokon és hintóknál. Az első néhány évben ismeretlen arcokat kergetett az utcákon, egy pillanatra meg volt győződve arról, hogy megtalálta halott feleségét.

De az a nő bent volt a házában.

– Te – mondta rekedten –, fordulj meg.

A kést tartó kéz lelógott.

A nő mindkét tenyerét az asztalra helyezte, és mély lélegzetet vett. Aztán elfordult.

A kezei megrepedeztek, az arcán egy koszfolt éktelenkedett, és egy szabálytalan heg éktelenkedett, ami a füle alatt kezdődött és a nyakáig futott. Soványabb lett, és az arcvonásai megkeményedtek.

De a mogyoróbarna szemei ​​ugyanolyanok voltak.

– Leonor – suttogta Ricardo.

Doña Jacinta felsikoltott.

A nő a kertkapu felé nézett, és a távolságot számolgatta.

Ricardo átment a konyhán, és megragadta a karját.

Megborzongott.

– Engedj el. Megbántasz.

A hangja mélyebb volt, mint amire emlékezett, de félreérthetetlen.

Ricardo úgy húzta vissza a kezét, mintha megégette volna.

– Halott vagy.

– Nem vagyok szellem.

– Eltemettem egy üres koporsót. Egy hónapig kerestem a partot, remélve, hogy megtalálom. És most felbukkan a konyhámban, krumplit szeletelve?

– Fehérrépa – javította ki megszokásból.

Egy pillanatra Ricardo fáradt szemeiben feltűnt a fiatal nő szellemessége, akit feleségül vett. Aztán eltűnt.

„Mindenki kifelé!” – parancsolta.

Amikor kettesben maradtak, Leonor leült egy székre. Olyan kimerültnek tűnt, hogy a saját testének súlyát alig bírta elviselni.

– Mióta dolgozol itt?

—3 hónap.

– Azt tervezted, hogy főzöl nekem, aztán szó nélkül elmész?

„Pénzre volt szükségem. Északon elbukott az aratás, és a tanya, ahol dolgoztam, bezárt. Tudtam, hogy soha nem jársz le a konyhába. Azt hittem, nyáron félreteszek egy kis pénzt, és eltűnök, mielőtt bárki felismerne.”

Ricardo megtört nevetésben tört ki.

– Ő Santa Lucía márkinője. Érintetlen vagyon köttetett a nevéhez.

– Ez a vagyon Leonor de la Sernáé.

A nő megkeményedett kezeire nézett.

– És meghalt a tengeren.

Ricardo érezte, hogy a haragja valami rosszabbá válik.

– Miért hagytad, hogy elhiggyem?

Leonor felnézett.

– Mert a hajótörés nem baleset volt.

Egy fazékban víz forrt, a tűzhely alatt ropogott a tűz. Kint az eső verte a spalettákat.

– Magyarázd el magad.

– A Nuestra Señora del Carmen hajó eltért az útvonalától. Felmentem a fedélzetre, mielőtt a vihar leghevesebb lett volna. A kormányost holtan találtam a kormányrúd mellett. A kabinomba rohantam és becsuktam az ajtót. Percekkel később valaki kívülről kireteszelte a reteszt. Aztán füstszagot éreztem.

Ricardo az asztalra támaszkodott.

Hét éven át azt képzeltem, ahogy Leonort elsodorja egy hullám. Soha nem gondoltam volna, hogy bezárva várja, hogy a víz és a tűz eldöntse, melyik érkezik előbb.

– Hogyan menekült meg?

–A hajó a zátonynak ütközött. A kabinom fala kettéhasadt, és a tenger kidobott. Az árboc egy darabjába kapaszkodtam. Amikor felébredtem, egy halászkunyhóban voltam Alvarado közelében.

– Miért nem írtál nekem?

„Mert a De la Serna gyűrűt viseltem. Pascuala, a halász felesége, felismerte benne az értékes ékszert. Ha ő megértette, hogy gazdag hölgy vagyok, akkor a férfiak is megérthették, akik engem kerestek.”

Leonor felkelt.

– Apám kikötötte, hogy ha gyermektelenül halok meg, a San Jerónimo bányák és minden földterületük az unokatestvéremre, Gasparra szállnak. Több pénzzel tartozott, mint amennyit fizetni tudott. Egy hónappal a temetésem után mindent birtokba vett.

– Mindig is gyűlölte, de sosem mondta, hogy gyilkos.

„Nem volt bizonyítékom. Ha visszamennék, és kiderülne, hogy élek, újra próbálkozna.”

– Megvédtem volna őt.