Gaspar de la Serna lépett be, átázva és dühösen. Sovány férfi volt, éles arccal és nyugtalan tekintettel.

– Kaptam egy képtelen levelet – mondta. – Egy koldusasszony azt állítja magáról, hogy a szegény unokatestvérem?

– A nő olyan részleteket tud, amelyek kétségeket ébresztettek bennem – felelte Ricardo.

Gáspár az asztalon hagyta a kesztyűket.

„A szélhámosok tanulmányozzák az áldozataikat. Adják át. Az embereim elvihetik egy hospice-ba, mielőtt botrányt okoz.”

– Miért a sietség?

– Mert az a nő veszélyezteti a családunk hírnevét.

– Itt vagyok, Gaspar – szólt Leonor a sötétségből.

Mozdulatlanul maradt.

Leonor előrehajolt, és a parázs fénye felfedte az arcát.

Gáspár addig hátrált, amíg egy asztalnak nem ütközött.

– Ez egy átverés.

– A faház fája által hagyott sebhely is megtévesztés? És a halott kormányos? És a tűz, amit valaki gyújtott, miután becsukta az ajtómat?

– A vihar elpusztította a hajót.

– A hajó 3 mérfölddel eltért az útvonalától.

Gáspár a kijárat felé nézett.

Ricardo elállta az utat.

– Mennyit fizetett?

– Nem tudom, miről beszélsz.

– A bányák mindössze két hónappal a hajótörés után kifizették az adósságaikat – folytatta Leonor. – A hajót szabotáló férfi ismerte a kabinomat és az útitervemet. A nevét akarom tudni.

– Őrült.

– Akkor nincs mitől félnie. Várjon itt, amíg megérkezik a polgármester.

Gáspár arcán félelem futott át. Előhúzott egy kis pisztolyt a kabátja alól.

Ricardo előrelépett, de Leonor vette észre először a mozgást.

-Óvatos!

A fegyver elsült. A golyó az ajtófélfába fúródott. Ricardo leütötte a fegyvert, és a falhoz szorította Gaspart.

Don Esteban az őrök kíséretében elhagyta a könyvtárat.

– Épp most lőtt le egy márkit a Korona képviselője előtt – jelentette ki. – Azt tanácsolom neki, hogy ne rontson a helyzetén.

Gáspár rájött, hogy csapdába esett.

– Nem akartam, hogy az egész legénység meghaljon – dadogta. – Julián Cuéllar biztosított róla, hogy csak Leonort fogja kiiktatni, és az egészet balesetnek fogja beállítani.

Leonor közeledett.

– Mennyit fizetett neked?

– 4000 peso. Szükségem volt az aknákra. Csak le kellett zárnom a kabinomat, meg kellett változtatnom az irányt, és egy csónakkal el kellett hagynom a hajót a vihar előtt.

Don Esteban minden szót hallott.

Gáspár összeesett, amikor az őrök megkötözték a kezét.

Azonban nem a vallomása volt az egyetlen bizonyíték.

A hintó átkutatása során Julián Cuéllarnak címzett leveleket és egy könyvet találtak, amelybe Gaspar feljegyezte a fizetést. Előkészített parancsa is volt, hogy Leonort egy elmebeteg nő nevében elmegyógyintézetbe zárják.

Hónapokkal később Juliánt Campechében találták meg. Cserébe azért, hogy elkerülje az akasztófát, bevallotta a szabotázst, és felfedte, hová rejtette a hajó feljegyzéseit.

Gáspárt elítélték, és elvesztette a bűncselekmény révén szerzett összes vagyonát. A bányákat és a birtokokat törvényesen visszaadták Leonornak. A jövedelem egy részét az elhunyt tengerészek családjainak juttatták.

De a nevének visszaszerzése könnyebbnek bizonyult, mint az életének visszaszerzése.

Leonor nem bírta a zárt ajtókat. A képzeletbeli füstszagra ébredt, és a kenyeret a fiókokba rejtette, nehogy újra megéhezzen. Néha reggelente lement a konyhába, mert az edények és serpenyők csörömpölése biztonságosabbnak tűnt, mint a nagytermek csendje.

Ricardo soha nem követelte tőle, hogy azzá a feleséggé váljon, akire emlékezett.

Elrendelte, hogy távolítsák el a zárakat a szobáiból. Amikor nem tudott az ebédlőben maradni, a konyhában evett vele, és arra kérte Doña Jacintát, hogy fizesse ki neki Leonor háromhavi fizetését, amelyet Juana néven keresett.

– Ez még mindig az én munkám – erősködött.

– És Santa Lucíában senki sem fog soha többé dolgozni anélkül, hogy megkapná, amit megérdemel.

Leonor ezt a pénzt Pascuala és férje, a halászok felkutatására használta, akik megmentették az életét. Megtudta, hogy Julián meghalt, de Pascuala még mindig egy szerény házban élt Alvarado közelében.

Az idős asszony megtartotta a De la Serna gyűrűt.

„Sosem adtam el” – magyarázta. „Tudtam, hogy egy nő, aki képes túlélni azt a tengert, egy napon visszatér majd a nevéért.”

Leonor elvitte Santa Lucíába, és adott neki egy házat a kápolna közelében.

Egy évvel a visszatérésük után Ricardo és Leonor megújították fogadalmukat. Nem voltak jelen nemesek vagy a Korona képviselői. Csak a munkások, Doña Jacinta, Don Tomás, Don Esteban és Pascuala vettek részt.

Mielőtt visszahúzta volna a gyűrűt az ujjára, Ricardo megkérdezte:

– Engem választasz, annak ellenére, hogy tudod, milyen emberré váltam?

Leonor megfigyelte az ősz hajat, a remegő kezeket és a lassan életre kelő szemeket.

– Még akkor is téged választottalak, amikor el kellett mennem, hogy életben tartsalak. Most azért választalak, hogy megtanuljak veled élni.

Idővel hangokkal töltötték meg Santa Lucíát. Született egy Esperanza nevű lányuk, és örökbe fogadták a hajó egyik matrózának árva fiát. Leonor otthont alapított a rászoruló nők számára, és soha nem engedte, hogy bárki is lebecsülje azokat a készségeket, amelyeket szolgálólányként elsajátított.

Ricardo leszerelte az irodájáról a nehéz zöld függönyöket. Minden reggel kinyitotta az ablakokat, még akkor is, ha esett az eső.

Hét éven át mindketten szellemek voltak: a nő konyhák és utak között rejtőzött; a férfi test nélküli bánatba zárva.