– Mi ellen? Gáspár nem tanúk előtt hívja ki ellenségeit. Megvesztegeti azt, aki kést tart a kezében, a kocsist, aki kereket lazít, vagy a szolgát, aki gyógyszert cserél.

Ricardo egy lépést tett felé.

– Azt hitted, nem leszek képes megvédeni őt?

– Azt hittem, ha visszatérek, te leszel az egyetlen akadály Gáspár és a vagyonom között.

Elcsuklott a hangja.

„Nem azért maradtam halott, hogy megmentsem magam, Ricardo. Azért tettem, hogy életben tartsam őt.”

Csend telepedett a konyhára.

Ricardo a sebhelyet, az olcsó ruhát és a nő kezét nézte, aki hét év nyomorúságos munkát vállalt, hogy megvédje őt.

„Lélegzetet adott nekem” – mondta –, „de életben nem tartott. Nézd, mit tett velünk!”

Könnyek jelentek meg Leonor szemében.

–Minden évben arra gondoltam, hogy visszamegyek. Aztán eszembe jutott, hogy a zár bezárult a kabinom előtt. Emlékeztem a füst szagára, és továbbmentem.

Egy zaj hallatszott az ajtó mögött, amiből kiderült, hogy valaki hallgatózni próbál.

Ricardo megfogta a kezét.

-Jöjjön velem.

Bevezette az irodájába, és bezárta az ajtót. Leonor egy szobalány alázatos testtartásában állt a szőnyegen.

-Leül.

– Összekoszolom a karosszéket.

– Nem érdekelnek a bútorok.

Meggyújtotta a tüzet, töltött neki egy kis brandyt, és nézte, ahogy a lány egy hajtásra megissza, pont úgy, mint egy munkás, aki a hideg ellen szokott küzdeni.

Leonor körülnézett a szobában.

– Még mindig megvannak azok a szörnyű zöld függönyök.

–Semmit sem változtattam a halála után. Csak a ház felét hagytam abba.

Figyelmesen nézett rá.

– Fáradtnak tűnik.

– Eltemettem a feleségemet. Aztán 7 évig a hiánya mellett ébredtem fel.

Ricardo odalépett, és gyengéden megérintette az állán lévő sebhelyet.

– Nem engedem, hogy újra elmenjen.

– Gasparnak informátorai vannak. Amikor rájön, hogy egy szobalány hasonlít a halott márkinőre, küld valakit.

– Akkor majd rávesszük, hogy személyesen jöjjön.

Ricardo felhívta Don Tomás Alcocert, a hagyaték idős kezelőjét. Amikor a férfi meglátta Leonort férje köpenyébe burkolózva, elejtette a nála lévő kulcsokat.

– Márkinő úrhölgy…

„Zárd be a birtok kapuit” – parancsolta Ricardo. „Senki sem mehet el, amíg nem tudjuk, ki tud hűséges lenni.”

Don Tomás visszanyerte önuralmát.

– A hűséges munkások megvédik Doña Leonort. Én pedig elmagyarázom a többieknek, hogy bármilyen szót is adnak el Gasparnak, az gyilkosság bűnrészesévé teszi őket.

Még aznap délután megérkezett a polgármester, Don Esteban Montalvo. Félbeszakítás nélkül végighallgatta a történetet, de miután véget ért, megrázta a fejét.

„A történet hihető, de a bíróságon nem lesz elég. Gaspar azt fogja állítani, hogy a márkinő elmenekült a férje elől, és visszatért, hogy visszaszerezze a vagyonát. A hajó a tenger fenekén van, és szinte az összes tanú halott.”

– Akkor majd új tesztet csináltatunk vele – mondta Ricardo.

A terv veszélyes volt.

Ricardo levelet írt Gasparnak, amelyben tájékoztatta, hogy egy koldusasszony jelent meg Santa Lucíában. Azt állította, hogy hasonlít Leonorra, és azzal fenyegetőzött, hogy a Gazette of Mexico-hoz fordul, hogy igényt tartson a San Jerónimo-i bányákra.

Ha Gaspar azt hinné, hogy a nő szélhámos, akkor elhallgattatná a botrányt. Ha pedig azt gyanítaná, hogy a nő valóban Leonor, akkor befejezné, amit elkezdett.

– Én lehetek a csali – mondta.

-Nem.

–Hét évig bujkáltam az elől az ember elől. Nem fogok egy napot sem azzal tölteni, hogy arra várok, mikor pusztít el újra.

Ricardo be akarta zárni egy őrökkel körülvett szobába, de rájött, hogy ezzel az egyik börtönt egy másikkal cserélné fel.

– Melletted leszek.

– Nem. El kell hitetned vele, hogy kételkedsz bennem. Csak akkor fog bevallani, ha úgy gondolod, hogy még meg tudod győzni.

A levél egy megbízható lovassal érkezett.

A következő három napban Eleanor a magánlakásokban maradt. Lemosta magáról a konyhai koszt, de visszautasította az elegáns ruhákat, amiket a szobalányok hoztak neki.

„Nem tudom, hogyan legyek az a nő, aki régen voltam” – vallotta be.

Ricardo egy régi zöld ruhát tett az ágyra, amelyet nem sokkal az utazás előtt viselt.

„Nem kell senkivé válnia. A fiatal nő, aki elment, már nem létezik, és én sem vagyok az a férfi, aki elbúcsúzott tőle. Újra meg kell ismerkednünk.”

Leonor megérintette az anyagot.

– Talán nem kedveli azt a személyt, aki visszajött.

– Túlélte a tengert, az éhséget és Gáspárt. Már most jobban csodálom őt, mint a portrén látható nőt.

Azon az éjszakán külön szobákban aludtak. Hajnal előtt Leonor sikoltozva ébredt fel, a hajótörésre emlékezve. Ricardo bejött, de néhány lépésnyire az ágytól megállt.

– Közelebb mehetek?

Kinyújtotta a kezét.

Ricardo mellette ült, amíg a remegés el nem szűnt. Nem kért magyarázatot, és nem próbálta behozni az elvesztegetett éveket. Egyszerűen csak fogta az ujjait.

A harmadik éjjel újabb vihar tört ki.

A külső lámpások kialudtak, a függönyök pedig behúzva maradtak. Don Esteban két őrrel a szomszédos könyvtárban rejtőzött el. Ricardo a nagyteremben a tűz mellett várakozott.

Leonor leült egy karosszékbe, szinte teljesen elrejtve az árnyékban. A zöld ruhát viselte. Bár túl bő volt a testéhez, a gazdag anyag és a konty visszaadta alakjának egykori márkinőségét.

Nem sokkal éjfél előtt egy hintó állt meg a ház előtt.