1. RÉSZ

„A lányod elköltötte a számítógépre szánt harminckétezer pesót, és most egy fiúval jár, aki még csak nem is tanul. Ha nem jössz és nem vetsz ennek véget, akkor többé nem vagyok érte felelős.”

Ezt mondta nekem anyukám a telefonba.

Monterreyben voltam, bezárkózva egy irodába tizennégy óra munka után, és éreztem, hogy forr a vér a vérben.

Javier Mendoza vagyok. Öt évig Guadalajarától távol dolgoztam, miután a feleségem, Lucía, rákban meghalt. Az adósságok gyakorlatilag egy fillér nélkül hagytak minket, és elfogadtam egy államon kívüli ipari projektek irányításával kapcsolatos állást, mert ez volt az egyetlen módja a stabilitás visszaszerzésének.

A lányom, Mariana, tízéves volt, amikor anyámra, Doña Teresára bíztam.

Minden hónapban küldött pénzt.

Ételhez.

Ruházat.

Hasznos.

Szállítás.

Orvosok.

És egy külön összeg, ami anyám szerint fedezte a tandíjat, a tanfolyamokat és bármilyen vészhelyzetet Mariana számára.

Soha nem volt hiány betétekből.

Teresának azonban mindig volt egy új panasza.

– Mariana sokat költekezik.

– Lusta lett.

– Drága ruhákat akar.

– Minden idejét az utcán tölti.

– Azért ugrat, mert tudja, hogy messze vagy.

És én, mint egy idióta, hittem neki.

Akkoriban vettem egy jegyet Guadalajarába, azzal az elhatározással, hogy megbüntetem a lányomat.

Nem, az okos.

Ebédidő körül érkeztem a gimnáziumba, és kerestem a diákok között.

Több percbe telt, mire felismertem.

Mariana egyedül ült egy virágládán, kifakult egyenruhát és olyan kopott tornacipőt viselt, hogy a talpa már kezdett lejönni róla.

De ami igazán megbénított, az az étel volt.

Nem volt sütim.

Nem volt gyümölcsöm.

Még egy zacskó chips sem volt nála.

Csak egy fél zsemle volt a kezében.

Lassan harapdálta.

Aztán a maradék felét becsomagolta egy szalvétába, és eltette a hátizsákjába.

Újratöltött palackból ivott vizet.

És felkelt.

Elbújtam, mielőtt megláthatott volna.

Követtem egy kis boltba, ami az iskolával szemben volt. Mariana néhány másodpercig a tacos de canastát bámulta, majd zsebre tette a kezét, megszámolt néhány érmét, és anélkül távozott, hogy bármit is vett volna.

Négy nappal korábban harminckétezer pesót küldtem.

Egyenesen a tanácsadó irodába mentem.

– Mariana Mendoza apja vagyok.

A pályaválasztási tanácsadó, Ortega professzor, tágra nyitotta a szemét.

– Te vagy Javier?

Valami a hangjában kellemetlenül érintett.

Elővette Mariana dossziéját.

A nevem apaként és gyámként jelent meg.

De a regisztrált telefonszám nem az enyém volt.

Három számot változtattak meg.

Aztán átnézett más dokumentumokat is, és összevonta a szemöldökét.

– Mendoza úr… Mariana évek óta támogatásban részesül kiszolgáltatott gazdasági helyzete miatt.

Úgy éreztem, mintha nem értettem volna.

-Sebezhető?

—Ösztöndíj étkezésre, iskolai felszerelésekre, egyenruhákra és utazásra.

Tiszta idegességtől nevettem.

– Biztosan tévedés van. Havonta negyven-ötvenezer pesót küldök anyámnak.

A tanár egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Minden hónapban?

Elővettem a mobilomat.

Megmutattam neki az ötéves átigazolásokat.

A nő a képernyőre meredt, majd rám nézett.

– Akkor egy nagyon komoly problémával állunk szemben.

Elvitt egy tanulószobába, ahol Mariana éppen házi feladatot írt.

Az ajtóból láttam, ahogy kinyitja a hátizsákját, kiveszi belőle a fél zsemlét, amit elrakott, összetöri egy pohárba, és forró vizet önt rá egy adagolóból.

– Gyakran csinálja – suttogta a tanárnő. – A felét délben eszi meg, a másik felét pedig délutánra teszi.

Szégyelltem magam.

Aztán harag.

Aztán valami rosszabb.

Félelem.

– Marianának vannak tetoválásai?

A tanár zavartnak tűnt.

-Nem.

–Piercing? Órákról lógsz? Problémás barátod van?

– Mendoza úr, a lányának az egyik legjobb átlaga van az egész középiskolában.

Újraindítottam az átutalásaimat.

Mérföldek.

Több tízezer.

Évről évre.

Láttam a lányomat, ahogy átázott kenyeret eszik, miközben én öt évig azt hittem, hogy csak kidobom a pénzem.

Aztán a tanár elővett egy mappát, és megmutatta nekem a pénzügyi támogatási kérelmet.

A családi jövedelem alatt ez állt: „Az apa részéről nincs rendszeres hozzájárulás.”

Anyám aláírása volt alul.

És abban a pillanatban megértettem, hogy nem azért tértem vissza Guadalajarába, hogy megbüntessem Marianát.

Visszatérve felfedezte, hogy ki lopta el még az ételét is öt éven át, miközben elhitette vele, hogy a saját apja hagyta el.

És még mindig el sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

„Mielőtt beszélne Marianával, van valami, amit meg kell értenie” – mondta nekem Ortega professzor. „Lehet, hogy a lánya fél öntől.”

Ez jobban fájt, mint bármilyen vád anyámmal szemben.

– Fél tőlem?

A tanár kinyitott egy mappát, amiben az előző évek jelentései voltak.

Mariana azt mondta egy szociális munkásnak, hogy az apja dühös lesz, ha pénzt költ.

Igaz volt.

Nem azért, mert elköltötte.

Mert anyám felhívott és hazudott.

Emlékeztem egy beszélgetésre.

Teresa azt állította, hogy Mariana négyezer pesót költött videojátékokra.

Dühösen tárcsáztam.

– Tudod, mennyit dolgozom, hogy elküldjem neked azt a pénzt?

Mariana megpróbálta elmagyarázni magát.

– Apa, én nem…

– Nem akarok kifogásokat.

Letettem rá a telefont.

Most legszívesebben kitéptem volna a fejemből ezt a jelenetet.

Beléptünk a nappaliba.

Amikor Mariana meglátott, elejtette a ceruzát.

Nem futott felém.

Hátralépett.

Csak egy lépés.

De elég ahhoz, hogy elpusztítson.

-Apu…

– Nem foglak leszidni.

Lehajtotta a fejét.

– Elnézést a számítógépért.

— Hol van a pénz?

Remegni kezdett a keze.