– Odaadtam a nagymamámnak.
Lehunytam a szemem.
-Minden?
-Igen.
-Mert?
– Azt mondta, hogy a céged csődbe megy, és hogy segítségre van szükséged.
Hányingerem lett.
Leültem, hogy az ő szintjén legyek.
– Mariana, azt akarom, hogy mindent elmondj nekem.
Először alig szólalt meg.
Aztán egymás után kezdtek előbukkanni a hazugságok.
A nagymamája azt mondta neki, hogy elegem van abból, hogy támogatom őt.
Hogy az anyja betegsége felemésztette a megtakarításaimat.
Senki sem akart feleségül venni, mert egyetlen nő sem egyezett bele, hogy más tinédzser lányát nevelje fel.
Hogy Mariana a lehető legkevesebbet költsön, hogy ne váljon teherré.
– Azt is mondtam, hogy csalódtál bennem – suttogta.
Elővettem a telefonomat és megmutattam neki az átutalásokat.
– Nézd meg a dátumokat.
Marianna megfigyelte.
Egy átszállás.
Más.
Más.
Élelmiszer.
Iskola.
Ruházat.
Születésnap.
Karácsonyi.
Matekórák.
A számítógép.
Rázni kezdte a fejét.
-Nem.
– Minden hónapban küldtem neked pénzt.
-Nem.
– Marianna…
– Nagymama azt mondta, hogy soha senkit nem küldtél!
Könnyekben tört ki.
Aztán kiáltott valamit, amitől a helyemre döbbentem.
– Éppen neked írtam!
– Soha nem kaptam meg az üzeneteidet.
Elővett egy régi mobiltelefont.
Megkereste az elérhetőségeimet.
“Apu”.
Megnéztem a számot.
Az első számjegyek helyesek voltak.
Az utolsó három, nem.
Pontosan ugyanaz, mint a hamis szám, amit az iskolában regisztráltak.
Anyám mindkét elérhetőségét megváltoztatta.
Egy hamis számot adott Marianának, az enyémet.
Hamis számot adott az iskolának, hogy felvegyék velem a kapcsolatot.
Aztán öt évnyi hallgatást hazugságokkal töltött ki.
– Azt hittem, azért nem válaszolsz, mert már nem szeretsz – mondta a lányom.
Közeledtem.
– Soha nem hagytalak abba a szeretetedet.
Duzzadt szemekkel nézett rám.
– De te sem jöttél.
Az az én hibám volt.
Nem tudtam Teresára kenni.
Aztán Mariana elkezdte sorolni azokat a pillanatokat, amelyeket kihagytam.
Az általános iskolai ballagása.
Anyám azt mondta, nem érdemes utazni, mert Mariana semmilyen elismerést nem kapott.
Ortega professzor közbeszólt:
– Generációjában a legjobb átlagot érte el.
Mariana említett egy matekversenyt.
Azt sem tudtam, hogy részt vettem.
„Második helyen végzett az államban” – mondta a tanárnő.
Éreztem, hogy valami összeomlik bennem.
A lányom díjakat nyert.
Tanultam.
Engedelmeskedett.
Megéhezett.
És több száz kilométer távolságból is leszidtam, mert jobban bíztam egy felnőtt hangjában, mint a saját lányomban.
Megöleltem.
Először merev volt.
Aztán megfogta az ingemet.
– Azt hittem, azért nem szeretsz, mert úgy nézek ki, mint anyu.
Úgy sírtam, mintha nem sírtam volna, mióta eltemettük Luciát.
Délután elvittem enni.
Mariana először az étlap árait nézte meg.
Az étkezés felénél elkezdte szalvétába csomagolni a húst.
-Mit csinálsz?
Megijedt.
– Holnapra lesz.
– Holnap is lesz kaja.
Úgy nézett rám, mintha ez az ötlet túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
Azon az estén a szállodában megkérdeztem tőle, hogy megütötte-e valaha a nagymamája.
Marianna hallgatott.
– Nem sokat – felelte végül.
És amikor elmagyarázta, mit jelent a „nem sok”, tudtam, hogy az ellopott pénz csak a kezdet.
De mielőtt szembeszálltam volna anyámmal, meg kellett tudnom, hogy pontosan mit tett az alatt az öt év alatt.
3. RÉSZ
Mariana azt mondta nekem, hogy Doña Teresa megütötte, „amikor pénzt pazarolt”.
A mondat már eleve abszurd volt.
A lányomnak gyakorlatilag egy fillére sem volt.
– Egyszer vettem egy jegyzetfüzetet – mondta.
-ÉS?
–Százhúsz pesóba került. Nagymama azt mondta, hogy van egy ötvenért is.
– Mit tett?
Marianna lenézett.
– Megütött a lábamon egy ruhaakasztóval.
Fel kellett kelnem.
Bementem a szálloda fürdőszobájába, becsuktam az ajtót, és a kezem a mosdókagylóra tettem.
Az első ösztönöm az volt, hogy elmenjek anyám házához.
Kiabálj rá.
Követelj tőle válaszokat.
De még aznap este beszéltem a nővéremmel, Laurával.
Amikor befejezte a meghallgatásomat, így szólt:
– Meg fogom ölni anyát.
-Nem.
–Javier megéheztette Marianát.
-Tudom.
Laura néhány másodpercig lélegzett.
– Akkor törvényesen le fogjuk semmisíteni a hazugságaikat.
Ennek volt értelme.
Másnap reggel Gabriel Salcedót kerestük, egy ügyvédet, aki családi és vagyonügyekkel foglalkozott.
Megmutatjuk az átigazolásokat, az ösztöndíjpályázatokat és a hamisított számokat.
Azonnali volt a tanácsa.
– Még ne szállj szembe anyáddal. Először is szerezd be a bizonyítékokat.
Elmentem a bankba.
Öt évnyi mozgást kértem.
Szédültem az összegtől.
Majdnem hárommillió pesót utalt át.
Nem minden kizárólag Marianának szólt. Egy része háztartási kiadásokra ment, másik része pedig közvetlen segélyként anyámnak.
De még ezt leszámítva is hiányzott egy hatalmas összeg.
Az első furcsa lépés négyszázötvenezer peso átutalása volt a testvéremnek, Ricardónak.
Felhívtam őt.
– Adott neked anyukád pénzt a lakásod előlegére?
Csend lett.
-Igen.
–Tudtad, hogy abból származik, amit Marianának küldtem?
-Hogy?
Őszintének tűnt a reakciója.
– Azt mondta, hogy ezek a megtakarításai.
Aztán újabb kiadások jelentek meg.
Egy nemrégiben vásárolt autó.
Kirándulások Puerto Vallartába és Cancunba.
Ékszerek.
Befektetési számla.
Fizetések egy kozmetikai klinikának.
Míg a lányom egy fél zsemlét tett félre vacsorára, anyám kozmetikai kezeléseket fizetett abból a pénzből, amit küldtem az ennivalójára.
Gábriel azonban ragaszkodott hozzá:
– Mindent dokumentálnunk kell.
Elvittem Marianát orvoshoz.
Vérszegénysége, vashiánya és a hónapokig tartó elégtelen táplálkozásra utaló tünetei voltak.
Semmi visszafordíthatatlan.
De semmi új keletű.
Terápiát is elkezdett.
