Folyton a részletek felől akartam kérdezni tőle.
A pszichológus megállított.
– A lányod évekig úgy élt, hogy semmilyen kontrollja nem volt alapvető döntések felett. Ne tedd őt most bizonyítékforrássá. Először is, légy újra az apja.
Ez a mondat a helyemre hozott.
Két nappal később felhívtam anyámat.
Laura velem volt.
Az ügyvéd utasításainak megfelelően rögzítettük a beszélgetést.
– Anya, mesélj még egyszer Mariana barátjáról.
– Ő egy lusta csavargó.
-Hogy hívják?
Szünet.
– Nem tudom… Brandon vagy valami hasonló.
-Vezetéknév?
—Mit számít az?
– És a tetoválás?
– A vállán.
-Melyik?
—Egy pillangó.
Az egész ki volt találva.
– És a harminckétezer a számítógépért?
– Elköltötte őket.
-Miben?
-Ruházat.
-Hol van?
Újabb szünet.
– Valószínűleg elrejtette.
Aztán megkérdeztem:
– Mennyi pénzt küldtem neked idén?
Megváltozott a hangneme.
-Mert?
– Fiókokat nézek át.
Csend.
—A cége ellenőrzi az átutalásokat?
Ekkor jelent meg a félelem.
Kis.
De teljesen világos.
Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk.
Marianna velem akart jönni.
Nem tetszett az ötlet, de a pszichológusa egyértelmű volt: vissza kell adni neki a döntéshozatal képességét.
Hatkor értünk a házhoz.
Anyám mosolyogva nyitott ajtót.
Laura és Ricardo mögöttem álltak.
Teresa látta, hogy Mariana a karomba kapaszkodik, és megváltozott az arckifejezése.
– Gyere ide – parancsolta.
A lányom nem mozdult.
– Marianna, hozzád beszélek.
Elöljáróban vagyok.
– Soha többé ne beszélj így vele.
Anyám meglepetten nézett rám.
— Mit hoztál?
Letettem egy mappát az asztalra.
— Öt év.
-Miről besélsz?
– Majdnem hárommillió peso.
Elsápadt.
Ricardo átnézte a dokumentumokat.
-Mi az?
– A pénz, amit öt éven át küldtem.
Anyám azonnal reagált.
– Nem minden az övé volt.
– Így van. Én is fizettem a ház költségeit.
– Nos, akkor ne panaszkodj!
– Nem a villanyszámla miatt panaszkodom. Azt kérdezem, miért vérszegény a lányom, amikor azt állítottad, hogy szinte szegénységben élnek.
Csend.
Kivettem a jelentkezéseket.
– Itt az aláírásod.
Teresa oldalra pillantott.
– Azért volt, hogy ösztöndíjat szerezzen neki.
– Azt állítottad, hogy nem adományoztam pénzt.
– Ha az iskola segíthet, miért költene plusz pénzt?
Ez a mondat úgy esett, mint a kő.
– Szóval tudtad.
– Persze, hogy tudtam, hogy te irányítasz.
— És hol van az?
– A családomnak használtam.
Marianára mutattam.
– Ő is családtag.
– Ricardo is.
A bátyám felkelt.
– Anya, ebből a pénzből fizették a lakásomat?
– Nem mindent.
– Azt mondtad, hogy ezek a megtakarításaid.
– Mert bizonyos értelemben azok is voltak.
– Nem a tieid voltak!
Teresa ököllel az asztalra csapott.
– Öt évig neveltem fel azt a lányt!
– És minden hónapban fizettem, hogy ne legyen hiánya semmiben.
– Azt hiszed, hogy csak pénzbe kerül valakinek a felnevelése?
– Nem. De ha nem akartad volna, szólhattál volna.
Megkeményedett az arca.
– Nagyon jól érezted magad az utazás során, amíg itt laktam.
Ez fájt, mert volt benne egy szemernyi igazság.
– Igen – mondtam. – Rosszul tettem, hogy ilyen sokáig távol voltam. Ez az én felelősségem. De a hibám nem teszi Mariana pénzét a tiéddé.
Anyám a lányomra nézett.
– Mindig is nehezen boldogult az étellel.
Marianna megszólalt:
– Nem adtál nekem pénzt ételre.
-Csendben maradj!
A tenyeremmel az asztalra csaptam.
– Soha többé ne mondd neki, hogy fogja be a szád.
Anyám úgy nézett rám, mintha elfelejtette volna, hogy ki vagyok.
Mariana remegett, de folytatta.
– Azt mondtad, hogy spórolnom kell, mert apám belefáradt abba, hogy rám költse a pénzt.
– Nem így volt.
– Azt mondtad, teher vagyok.
– Azért mondtam, hogy tanulj belőle.
– Azt is mondtad, hogy ha feldühítelek, szívrohamot kapsz, és az az én hibám lesz.
Laura lehunyta a szemét.
Ricardo motyogott egy káromkodást.
Elővettem egy másik dokumentumot.
– Miért változtattad meg a telefonszámomat az iskolában?
– Ez egy hiba volt.
Elővettem Mariana régi mobilját.
– És miért adtad meg neki ugyanazt a rossz számot?
Terézia válasz nélkül maradt.
– Évekig a lányom egy nem létező számra küldött SMS-t. És valahányszor kérdeztem felőle, azt mondtad, hogy elfoglalt, hogy nem akar beszélni, hogy lázadó típus.
– Mert fegyelemre volt szükségem.
– A fegyelmezés miatt hiteti vele, hogy az apja nem szereti őt?
– A gyerekeknek félelemre van szükségük ahhoz, hogy engedelmeskedjenek.
Senki sem szólt semmit.
Azt hiszem, abban a pillanatban döbbent rá anyám, hogy túl sokat beszélt.
Rám nézett.
Aztán sírni kezdett.
Ez egy olyan sírás volt, amit tökéletesen ismertem.
Egész életemben használtam.
– Mindazok után, amiket érted tettem…
Évekkel ezelőtt még ő vigasztalta volna meg.
Azon a délutánon Marianára néztem.
Tizenöt éves.
Túl vékony.
Félek enni.
Félek költekezni.
Félek megszólalni.
És megértettem, hogy anyám hányszor alakította tettei következményeit saját szenvedésévé.
– Ma nem – mondtam.
-Hogy?
– Ma nem te leszel az áldozat.
– Én vagyok az anyád.
– És ő a lányom.
Nyeltem egyet.
–Öt éven át inkább hittem neked, mintsem hogy hallgattam volna rá. Ennek vége.
Kivettem az utolsó mappát.
– Az ügyvéd már átnézi a számlákat.
Terézia abbahagyta a sírást.
-Ügyvéd?
