Miután megígérte, hogy feleségül vesz, a vőlegényem elküldte nekem a szeretője gyermekét, és ezt írta: „Ne légy féltékeny, vigyázz rá gyakorlásképpen.” Vettem egy mély lélegzetet, felhívtam a komornyikot, és mindenféle jelenet nélkül átadtam neki a gyereket; aztán eltettem a postát a lemondott esküvőnk dokumentumaival együtt. Amikor hét évvel később visszatért, követelve, hogy kapja vissza a „fiát”, egyetlen kérdés összetörte az egész önbizalmát.

1. RÉSZ

– Amikor visszajövök, te is ott leszel, mert miután felneveltem a gyerekemet egy másik nővel, egyetlen nő sem fog rád vágyni.

Ez volt az első dolog, amit Mauricio Ferrer mondott nekem, amikor hét év spanyolországi tartózkodás után visszatért Mexikóba.

Mosolyogva mondta ezt, a Ferrer család San Pedro Garza Garcíában lévő háza előtt, mintha egy hetes utazásra ment volna, és nem szegte volna meg a fogadalmunkat azelőtt, hogy hat hónapig távol voltunk.

Renata Cruz mellette állt, és fogta a karját. Mauricio levette a napszemüvegét, és a szokásos szemtelen magabiztosságával rám nézett.

„Ne vágj ilyen arcot, Valeria. Tudom, hogy izgatott vagy. Renatával ott kellett összeházasodnunk a bevándorlási problémák és a gyerek miatt, de te mindig ésszerű voltál. Meg tudjuk oldani a dolgokat, mint a felnőttek.”

Majdnem felnevettem.

Hét évvel korábban, egy hónappal azután, hogy Mauricio elindult Madridba, egy sofőr érkezett egy újszülött babával és egy általa aláírt levéllel.

„Oké, tudom, hogy megérted. Renatával hibáztunk, és megszületett a baba. Vigyázz rá, amíg el nem megyek. Jó gyakorlás lesz neked. Mire visszajövök, mindent kitalálunk.”

Nem sírtam a sofőr előtt. Mauriciót sem hívtam fel.

Átadtam a babát Mr. Ernesto Ferrernek, Mauricio apjának, a levéllel együtt, és még aznap délután felbontottam az eljegyzést.

Mauricio sosem kérdezte meg, mi történt ezután.

Most, hét évvel később, ott állt előttem, meggyőződve arról, hogy egész idő alatt rá vártam.

-Miből gondolod, hogy még mindig szeretlek? – kérdeztem.

Hangosan felnevetett.

– Mert húszéves korod óta vártál rám. Mert beleegyeztél, hogy felneveled a fiamat. Mert a családjaink évekkel ezelőtt elrendezték ezt a házasságot. Ne viselkedj ilyen büszkén.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy gyerekhang hallatszott mögöttem.

-Anya!

Nicolás felém rohant, kék hátizsákja a hátának ütögette magát. Alig volt időm széttárni a karjaimat, Renata máris előrelépett és megragadta a vállát.

– Kit hívsz, Anya?

Nico mozdulatlan, zavart maradt.

Renata leguggolt elé, szeme megtelt könnyel, ami túlságosan is tökéletes volt.

– Szerelmem, én vagyok az édesanyád.

Éreztem, hogy valami megfagy bennem.

– Hagyd már békén – mondtam.

Mauricio összevonta a szemöldökét.

– Valeria, elég volt. Értem, hogy megkedvelted, de nem tudod megakadályozni, hogy felismerje az igazi szüleit.

– Mauricio, te nem tudod, miről beszélsz.

De addigra már megragadta Nicó csuklóját.

A fiú megijedt, és felkiáltott:

– Anya, ne hagyd, hogy elvigyenek!

Az udvar összes alkalmazottja mozdulatlanná dermedt.

Renata a mellkasához ölelte Nicót, miközben a férfi megpróbált kiszabadulni.

– Nézd, mit tettél vele! – zokogta. – Annyira összezavartad, hogy még a saját anyját sem ismeri fel.

Aztán kissé megemelte Nico ingét, és több vöröses foltot mutatott a hátán.

Mauricio arckifejezése megváltozott.

– Mit a fenét csináltál a fiammal?

A hegek a köpölyözéstől származtak, amit a gyermekorvos egy légzési válság után ajánlott. Kinyitottam a számat, hogy elmagyarázzam, de Mauricio rám mutatott.

–Tudtam, hogy neheztelsz rám, de nem gondoltam, hogy képes vagy ezt egy gyereken levezetni.

Nico lihegetni kezdett.

Azonnal felismertem a hangot.

– Az inhalátorod. Most.

Renata még erősebben szorította magához.

– Ne nyúlj hozzá többé.

És abban a pillanatban megértettem, hogy nemcsak abban a hitben tértek vissza, hogy még mindig szerelmes vagyok Mauricióba.

Azzal a meggyőződéssel tértek vissza, hogy elvehetik tőlem a saját fiamat.

El sem tudták képzelni, mi fog történni, ha megérkezik Nicholas igazi apja.

2. RÉSZ

– Ha még egy lépést teszel, hívom a rendőrséget – mondtam, és elővettem a telefonomat.

Mauricio nevetett.

–A rendőrségre? A családom házába? Valeria, teljesen megőrültél.

Nico légzése egyre rosszabb lett. Megkértem az egyik alkalmazottat, hogy hozza el a magánrendelőből a porlasztót, de Mauricio közbelépett.

–Először is, tisztázzuk, miért hív a fiam anyának.

– Ő nem a fiad.

Most először hagyta abba a mosolygást.

– Mit mondtál?

– Ő nem a fiad.

Renata idegesen felnevetett.

– Persze. Most már ezt is tagadni fogod.

Sikerült felvennem Nicót és elvinnem az orvoshoz. A háziorvos kezelte, miközben én próbáltam féken tartani a kezem remegését.

Mauricio engedély nélkül jött be mögöttem.

– Adok neked egy utolsó esélyt – mondta. – Add ide a gyereket, kérj bocsánatot Renatától, és állítsd meg ezt a színjátékot. Ha együttműködsz, beszélhetek az apámmal, hogy továbbra is itt élhess. Persze nem úgy, mint korábban, de tisztességes állásod lesz.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Azt hiszed, hogy ez a ház a tiéd?

– A Ferrer családhoz tartozik.

– Ebben igazad van.

Renata egy könyvespolcon álló fényképhez lépett. Az esküvőmről készült, de a keretben csak a ruhám és egy férfi keze látszott, aki az enyémet fogta.

„Mindig is jó voltál abban, hogy műsort csinálj” – mondta. „Még egy kamu esküvőről is posztoltál fotókat?”

Mauricio fintorogva nézte a képet.

– Tényleg megházasodtatok?

-Igen.

-Kivel?

Nem válaszoltam.

Szégyenérzetnek értelmezte a hallgatásomat.

– Valószínűleg a csoport valamelyik alkalmazottjával. Valakivel, aki hajlandó megélni belőled, amíg te rám vársz.

Ebben a pillanatban lépett be Don Ernesto Ferrer.

Mauricio elmosolyodott, amikor meglátta, és széttárta a karját.

– Apa, végre. Mondd meg nekik, hogy hagyják abba ezt a cirkuszt. Valeria elvette a fiamat, és most azt állítja, hogy nem az enyém.