Don Ernesto nem ölelte meg.

Úgy nézett rá, mintha egy idegenre bukkant volna a házában.

– Megérintetted a gyereket?

– Csak megpróbáltam magammal vinni.

– És Valéria?

– Túloz, mint mindig.

Apja arca minden színt elvesztett.

– Mauricio… mondd, hogy nem bejelentés nélkül jöttél ide.

– Meg akartam lepni őket.

Don Ernesto lehunyta a szemét.

– Megcsináltad.

Mauricio kezdett türelmetlenné válni.

– Mi a baj? Miért néz rám így mindenki?

Renata Nicóra mutatott.

– Mr. Ferrer, mondja meg neki az igazat. Az a gyerek a miénk. Még csecsemőkorában küldtük Mexikóba.

Don Ernesto lassan ránézett.

–A Mexikóba küldött baba majdnem hét évvel ezelőtt meghalt.

A csend kegyetlen volt.

Mauricio hátrált egy lépést.

– Ez hazugság.

–Egy felelőtlen szállítás után súlyos fertőzéssel érkezett. Kórházba szállították. Nem élte túl.

Renata elkezdte rázni a fejét.

Mauricio Nicóra nézett, majd rám.

– Szóval… ki ő?

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, több fekete jármű hajtott be a főudvarra.

A munkások azonnal felegyenesedtek.

Don Ernesto mormolta:

– Most megtudod, miért mondtam, hogy soha ne gyere ide bejelentés nélkül.

Az ajtó kinyílt.

Adrián Ferrer kiszállt az első járműből.

A férjem.

A férfi, akit Mauricio egész életében „Adrian bácsinak” nevezett.

És amikor meglátta, hogy Nico a derekamhoz kapaszkodik, unokaöccse arcán látható félelem csak a kezdet volt.

3. RÉSZ

Adrian nem emelte fel a hangját.

Soha nem kellett megcsinálnom.

Zakójában átszelte az udvart, jogi igazgatója és két biztonsági őr kíséretében. Egy monterreyi igazgatósági ülésről jött, és az arckifejezéséből ítélve már eleget meséltek neki útközben.

Először Miklósra nézett.

Aztán rám nézett.

-Rendben van?

– Volt egy krízise, ​​de most már stabil az állapota.

Letérdelt a fiunk elé.

– Nico, nézz rám!

A fiú felemelte a tekintetét, még mindig nedvesen.

-Apu.

Mauricio mozdulatlan maradt.

Renata kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

Adrián megigazította Nico haját, és gondosan ellenőrizte, hogy gond nélkül lélegzik-e.

– Megsérültél?

Nicholas Mauricióra mutatott.

–Azt mondta, hogy ő az apám, és engem akart elvinni. A nő pedig azt mondta, hogy az anyám nem az anyám.

Adrian egy pillanatra lehunyta a szemét.

Aztán felállt.

„Vigyétek el az orvoshoz és a nagyapjához” – parancsolta.

Don Ernesto megfogta Nico kezét. A fiú habozott, mielőtt elment.

– És az anyám?

– Megtartom – felelte Adrian –. Senki sem fogja többé megérinteni.

Csak ezután egyezett bele Nico a távozásba.

Mauricio reagált először.

– Öregem… ez félreértés.

Adrián ránézett.

– Melyik rész?

– Azt hittem, Nicolás az a fiú, akit Spanyolországból küldtünk.

– A gyerek, akit egy levélben „gyakorlásnak” nevezett.

Mauricio elsápadt.

Nem tudtam, hogy Adrian pontosan ismeri a tartalmát.

Így folytatta:

– A gyermek, akit megfelelő kíséret nélkül küldtél, anélkül, hogy jelentetted volna az egészségi állapotát, és anélkül is, hogy utána megkérdezted volna, hogy biztonságban megérkezett-e.

– Dolgoztam.

Don Ernesto szárazon felnevetett.

– Hét évig te sem kérdezted, hol vagyok.

Mauricio nagyot nyelt.

– Azt hittem, Valeria neveli őt.

– Pontosan ez a probléma – mondta Adrian. – Azt hitted, otthagyhatsz egy nőt a gyerekeddel, akit egy másik nőtől szültél, és évekkel később visszatérhetsz hálát követelve.

Renata visszanyerte a hangját.

– Nem így volt. Azt mondta nekem, hogy Valeria elfogadta.

Ránéztem.

– Soha nem beszéltem veled.

– De hiszen tudtál rólunk.

– Akkor tudtam meg, amikor a baba megérkezett a házunkba.

Renata most először sütötte le a tekintetét.

Mauricio megpróbálta megközelíteni Adriánt.

„Bácsi, tudom, hogy hibákat követtem el, de ez Valeria és köztem van. A családjainknak házassági szerződésük volt. Ő és én…”

– Ez a megállapodás hét évvel ezelőtt lejárt.

– Az aláírásom nélkül.

– Nem kellett az aláírásod.

Adrian intett az ügyvédnek.

Salas úr kinyitott egy mappát.

A Cárdenas és a Ferrer családok közötti megállapodás nem jelölt meg konkrét személyt jogilag kötelező érvényű kötelezettségként. Társadalmi megállapodás volt, nem pedig végrehajtható szerződés. Miután Mauricio Ferrer úr nyilvánosan szakított a családdal, mindkét család felmondta a megállapodást. Hónapokkal később Valeria Cárdenas asszony polgári házasságot kötött Adrián Ferrer úrral.

Mauricio úgy nézett rám, mintha épp most pofon vágták volna.

– Hónapokkal később?

– Nyolc hónap – válaszoltam.

-Nem.

Szinte suttogás volt.

-Egyszerűen nem lehet.

Adrian összefonta az ujjait az enyéimmel.

– Talán. És az is.

Renata kétségbeesetten Nicolásra mutatott.

– De a fiú úgy néz ki, mint Maurició.

Don Ernesto megrázta a fejét.

– Úgy néz ki, mint a Ferrer család. Nicolás Adrián fia.

– És miért nem mondott nekem senki semmit? – kiáltotta Mauricio.

– Mert nem kérdeztél – mondtam. – Soha nem hívtál fel, hogy megkérdezd, jól vagyok-e. Soha nem kérdeztél a babáról, akit küldtél. Soha nem kérdeztél az apádról, kivéve, ha aláírásra volt szükséged. Hét éven át a céggel beszéltél, nem a családoddal.

Mauricio összeszorította az állkapcsát.

–Én építettem fel az európai műveletet.

Adrian hidegen nézett rá.

– Felépítetted annak a vállalkozásnak a részét, amiért fizettek neked. Nem vetted meg a családot.

Ez a mondat segített Mauriciónak megérteni, hogy a beszélgetés már nem szentimentális.

Vállalati korszak volt.

És ekkor kezdett igazán félni.