Évekig azzal hencegett, hogy a Ferrer Csoport természetes utódjaként tér vissza Mexikóba. Európai irodákat vezetett, és a családnév „új generációjaként” mutatkozott be.

Amit nem tudott, az az volt, hogy a bizottság hónapok óta vizsgálta a részlegében történt szabálytalanságokat.

Adrian újabb intést tett.

Mr. Salas kinyitott egy második mappát.

– Erről is beszélnünk kell.

Mauricio átnézte a dokumentumokat.

-Mi az?

—Renata családjához kapcsolódó beszállítóknak teljesített kifizetések, vállalati képviseletként regisztrált személyes költségek, a vállalat által bérelt két lakás, valamint a csoportos tevékenységeknek nem megfelelő utazási számlák.

Renáta elsápadt.

– Ezt engedélyezte a vezetőség.

„Az adminisztráció Mauricio aláírásával ellátott utasításokat kapott” – válaszolta az ügyvéd.

Mauricio felemelte a hangját.

– Minden igazgatónak vannak reprezentációs költségei.

– Nem hatmillió-nyolcszázezer pesóért harminc hónap alatt – mondta Adrian.

Az udvar elcsendesedett.

Nem ismertem ezt a számot.

Mauricio, igen.

Látszott az arcán.

– Áttekinthetjük.

– Már ellenőrizték.

– Meg tudom magyarázni.

– Lesz rá lehetőséged.

Mauricio mintha egy kicsit könnyebben lélegzett volna.

Amíg Adrián hozzá nem tette:

— A számvizsgáló bizottság előtt.

Renata megfogta a karját.

– Mauri, menjünk!

Elengedte.

-Nem.

Amióta megérkezett, most először tűnt már arrogánsnak.

Úgy nézett ki, mint aki egy ajtót próbál megtalálni, amit évekkel azelőtt maga zárt be.

Felém fordult.

– Valeria, abbahagyhatod ezt.

Csak bámultam rá.

– Miért pont én?

– Mert Adrian ezt érted csinálja.

A férjem előbb válaszolt, mint én.

– Nem. Az ellenőrzés négy hónapja kezdődött. A mai események csak megerősítik, hogy önnek sincs meg a szükséges személyes ítélőképessége egy bizalmi pozíció betöltéséhez.

Mauricio rám mutatott.

– Ellenem fordít téged.

Adrian egy lépést tett felé.

-Vigyázz!

Nem volt kimondott fenyegetés.

Nem volt rá szükség.

Mauricio leengedte a kezét.

Lassan közeledtem.

– Tényleg tudni akarod, mit csináltam hét évvel ezelőtt?

Rám nézett.

– Amikor megszületett a baba, órákon át gondolkodtam azon, mit fogok csinálni. Huszonegy éves voltam. Megígérted, hogy öt hónap múlva visszajössz feleségül. És hirtelen egy idegen otthagyott egy újszülöttet a küszöbömön, és egy levelet, amiben arra kért, hogy neveljem fel „gyakorlatként”.

Mauricio összeszorította a száját.

– Hülyeség volt tőle.

– Nem. Ez megvetés volt.

Senki sem szólt semmit.

– Még így sem a baba volt a hibás. Felhívtam az apádat. Kórházba vitték. Kétszer is érdeklődtem felőle. Másodszor azt mondták, hogy rosszabbodott az állapota. Harmadszorra azt, hogy meghalt.

Renáta sírni kezdett.

Ezúttal már nem tűntek begyakoroltnak a könnyei.

– Én nem…

Don Ernesto szigorúan nézett rá.

– Küldtem nekik e-maileket. Mindkettőjüknek. Mauricio e-mailjére egy automatikus üzenettel válaszolt. A tiédre soha nem válaszolt.

Renata befogta a száját.

Mauricio felé fordult.

– Láttad azokat az e-maileket?

Túl sokáig várt a válasszal.

—Renáta.

– Úgy… gondoltam, jobb, ha nem mondom el, amíg véglegesíted a Barcelona-szerződést.

Mauricio lefagyott.

– Tudtad, hogy meghalt?

– Hetekkel később tudtam meg.

– És nem mondtad el nekem?

– Megtartottad a prezentációt a befektetőkkel. Azt hittem, ha elmondanám…

– A fiam volt!

– Egy fiad, akit a világ másik felére küldtél – vágott közbe Don Ernesto. – Ne merészelj most másokat hibáztatni.

Mauricio mindkét kezét a fejéhez kapta.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán összetörtnek láttam.

De a fájdalom nem törölte el a történteket.

Csak annak a méretét mutatta, amire úgy döntöttem, hogy nem nézek rá.

Renata leült egy padra.

– Azt hittem, még Valeriával van.

– Ezt akartad gondolni – mondtam.

Rám nézett.

Nem tagadta.

Adrian kérte, hogy hívjanak egy járőrkocsit, hogy hivatalosan is rögzítsék az esetet.

Mauricio reagált.

–A rendőrség? Haver, ezt nem teheted velem.

–Engedély nélkül léptél be egy magánterületre, megpróbáltál elvinni egy kiskorút, aki nem a te gyermeked, percekig megakadályoztad, hogy megkapja a gyógyszerét, és szóban bántalmaztad a feleségemet. Igen, megtehetem.

– Ferrer vagyok!

Adrian olyan nyugalommal nézett rá, ami jobban fájt, mint egy sikoly.

– Ez a vezetéknév nem jogosítvány.

Amikor a rendőrök megérkeztek, felvették a vallomást az alkalmazottaktól, az orvostól és tőlünk. Az udvari kamerák mindent rögzítettek.

Renata ragaszkodott ahhoz, hogy félreértés történt.

Mauricio is.

Az ügyvéd elmagyarázta, hogy a család nem látványosságra vágyott, hanem jogi háttérre és arra, hogy megakadályozzák, hogy bármelyikük engedély nélkül újra Nicoláshoz forduljon.

Ugyanazon a délutánon a rendkívüli tanács felfüggesztette Mauriciót minden tisztsége alól, amíg az ellenőrzés folyamatban van.

Két héttel később elvesztette az állását.

Három hónappal később a belső vizsgálat megerősítette az indokolatlan kiadásokat, a vállalati erőforrások visszaélésszerű felhasználását és az összeférhetetlenséget. A pénz egy részét kártérítési megállapodások révén visszaszerezték. Más ügyeket ügyvédek és adóhatóságok elé utaltak.

Don Ernesto törölte Mauriciót a végrendeletéből. Nem hagyta őt nincstelenül, de azt sem engedte, hogy továbbra is egy olyan pozícióból éljen, amelyet biztosítottnak tartott.

Renata szakított vele, mielőtt véget ért volna az év.

Nem azért, mert hirtelen rájött az alapelvekre.

De mivel sofőrök, európai irodák és cég által fizetett számlák nélkül Mauricio már nem hasonlított arra az emberre, akivel versenyeztem.

Egy nap, majdnem nyolc hónappal később, egy kávézó előtt találtam rá Mexikóváros Del Valle negyedében.

Egy légúti megbetegedésben szenvedő gyermekeket támogató alapítvány gyűlésén vettem részt. A Nicóval történtek után komolyabban szerettem volna bekapcsolódni.