1. RÉSZ

– Ki engedte be a takarítónőt? Ma zártkörű rendezvényünk van.

Alejandra mozdulatlanul állt a nappali ajtajában. Hat órával korábban egy műanyag zacskóval, két váltás ruhával és egy gyűrött papírra írt címmel távozott a rehabilitációs központból. Négy évet töltött bezárva a gyárában történt tűzvész miatt, egy olyan tűz miatt, amelyről mindig esküdözött, hogy nem ő okozta.

Most egy Santa Fe-i vállalati épületben ült, az eső áztatta, és a férfit nézte, aki egykor a férje volt.

Mauricio felismerhetetlen volt. Sötét öltöny, drága óra, kezében pohár. Mellette egy zöld ruhás fiatal nő kapaszkodott a karjába, miközben egy ősz hajú férfi koccintott.

– Mauricio Salgado, az új igazgatóhelyettesünk tollából. És ha minden a tervek szerint halad, hamarosan ő is a család része lesz.

Taps tört ki.

Alejandra levette a nedves zsebkendőt.

Mauricio felismerte és elsápadt.

-De?

A fiatal nő összevonta a szemöldökét.

– Ki az, drágám?

– Egy távoli rokon. Mindjárt jövök, Renata.

Mauricio kivitte Alejandrát a folyosóra.

– Mit csinálsz itt? Elszöktél?

– Jó magaviseletemért korábban szabadlábra helyeztek. Nyolc hónapig kerestelek. Egyáltalán nem válaszoltál. Azt hittem, történt veled valami.

Szárazon felnevetett.

–Semmi sem történt velem. Te vagy az, aki tönkretette az életét.

– Nem én gyújtottam azt a tüzet. Tudod ezt.

– Ennek már mindegy.

Aztán kimondta azt a mondatot, ami végleg összetörte:

– Három éve váltam el tőled.

– Amíg bezárva voltam?

–Tovább kellett lépnem az életemmel. Renata Arturo Barragánnak, a csoport tulajdonosának a lánya. Jövő hónapban házasodunk.

Alejandra érezte, hogy remegnek a lábai.

Évekkel ezelőtt varrónőként kezdte Naucalpanban. Kemény munkával műhelyt nyitott, majd megvásárolt egy régi textilgyárat, és fontos szerződéseket kötött. Aztán tűz ütött ki. Egy munkás meghalt. A nyomozás elektromos hibára derített fényt, és az ügyészség felelősségre vonta a vezetékek korszerűsítésének elmulasztásáért. Mauricio megígérte, hogy segít neki, de egy középszerű ügyvédet fogadott, és fokozatosan eltávolodott, míg végül eltűnt.

Most úgy nézett rá, mintha szemét lenne.

„Ne gyere többé a keresésemre” – mondta. „Ha még egyszer felbukkansz, feljelentelek zaklatásért. A helyzetedben bármilyen probléma miatt csomagolhatsz.”

Elővett néhány bankjegyet.

– Itt. Hogy találj valahol, ahol alhatsz.

Alejandra ledobta a pénzt és kiment az esőbe.

A parkoló előtt két gyereket látott, egy tizenhárom éves fiút és egy tizenegy éves lányt, akik egy dróttal kinyitottak egy fekete furgont.

– Tűnj el onnan, mielőtt meglátnak a biztonságiak!

Elfutottak vele egy mellékutcába.

Diegonak és Sofíának hívták őket. Apjuk egy baleset után majdnem két évig kómában volt. Mostohaanyjukkal, Verónicával éltek, aki a biztosítási pénzt kezelte, és nem volt hajlandó fizetni a drága kezelésekért.

– Nem szórakozásból lopunk – mondta Diego. – Apámnak akarunk segíteni.

Alejandra az utolsó pénzéből vett nekik két tamalét és atolét. Aztán kapott egy takarítómunkát egy kis étteremben.

Három nappal később Diego sápadtan tért vissza.

– Ale asszony… Valamit rosszul csináltam.

Elővett egy bőr pénztárcát.

– Aznap este kivettem a teherautóból. Volt rajta egy USB-meghajtó. Ellenőriztük Veronica számítógépén… és találtunk egy képet rólad.

Alejandra kinyitotta a pénztárcáját.

A hitelesítő okmányon egy olyan név szerepelt, amelyet túlságosan is jól ismertem:

Mauricio Salgado Herrera.

Amit Alejandra felfedezett, amikor megnyitotta ezt az emléket, az annyira szörnyű volt, hogy még ő maga sem hitte volna el.

2. RÉSZ

Azon az estén, miután bezárta a fogadót, Alejandra kölcsönkérte Jézus régi laptopját.

– Fél óra – mondta. – És ne merészeld összetörni azt a dolgot, mert még mindig én fizetek érte.

Alejandra összekapcsolta az emléket.

Voltak benne unalmas nevű mappák: „Szerződések”, „Jelentések”, „Beszállítók”. Egy almappában a régi gyáráról készült fényképeket, biztosítási kötvényeket, tulajdoni lapokat és legalul egy cím nélküli hangfájlt talált.

Kinyitotta.

Mauricio hangja betöltötte a kis szobát.

„Nem érted, Jorge. Renatát nem szerelemből vettem feleségül. Barragán rám fogja hagyni a csoport irányítását. Ha az öreg elmegy, minden könnyebb lesz.”

Egy másik hang így válaszolt:

– És hogyan tervezel megszabadulni tőle?

Csend lett.

– Apránként. Valami, ami betegségnek tűnik. Semmi drámai.

Alejandra lélegzete elállt.

A felvétel folytatódott.

Beszéltek egy szagtalan vegyszerről, kis adagokban italokba kevert szerekről, és arról, hogy kihasználták azt a tényt, hogy Arturo Barragán szívgyógyszert szedett. Mauricio még viccelődött is, hogy az ő korában senki sem kérdőjelezné meg a hirtelen halált.

Alejandra jéghideg kezével becsukta a laptopot.

Mauricio nemcsak hogy elhagyta őt.

Azt tervezte, hogy megöli azt a férfit, akinek a lánya hozzá akart menni feleségül.

Másnap reggel egyenesen a vállalat irodájába ment.

Az őr, aki napokkal korábban látta, még a liftek közelébe sem engedte.

– Már megmondták neki, hogy ne jöjjön.

– Beszélnem kell Mr. Barragánnal. Az élete veszélyben van.

– Természetesen. És én vagyok az elnök.

Abban a pillanatban Mauricio elhagyta az épületet.

Amikor meglátta, megváltozott az arckifejezése.

– Figyelmeztettelek.

– Figyelj rám. Találtam valamit, ami a tiéd.

Mauricio most először tűnt úgy, mintha megijedt volna.

– Mit találtál?

Alejandra rájött, hogy idegvégződésbe ütközött.

– Egy emlék.

Mauricio arca kifejezéstelenné vált.

Aztán felvette a telefonját.

– Biztonsági őrök, ne engedjék el!

Tíz perccel később megérkezett egy járőrkocsi. Mauricio azt állította, hogy a volt felesége követi, akit nemrég szabadult a börtönből, és hogy félti a biztonságát.