Anya és otthon nélkül egyedül ment a farmra… mígnem egy levél megremegtette a földbirtokost.
Don Tomás ételt kínált a fiúnak, aki épp átlépett a kapun, de már éppen megtagadta volna tőle az otthont, amikor felismerte anyja kézírását.
– Azt mondta, majd te tudod, mit kell velem csinálni.
A kisfiú egy levelet szorított a mellkasához. Por tapadt a szempilláira, ajkai kicserepesedtek voltak, és egy bőrszíj tartotta össze az egyik cipője talpát. Nem követett semmilyen szekeret. Senki sem várta az úton.
1889 júniusát írták a Jalisco-felföldön. Az El Encinal tanya földjein egyre fokozódott a hőség, és a 47 éves Don Tomás Arriaga egész délután néhány szarvasmarha árán vitatkozott. Addig a pontig ez volt a legnagyobb problémája.
-Mi a neved?
—Mateo.
– Ki adta ezt neked?
– Az anyukám, Elena.
Tomás a borítékra nézett. Kicsit több mint 10 év telt el azóta, hogy Elena elment, magával vitte a ruháit, és tele hagyta a házat olyan holmikkal, amiket nem volt hajlandó megnevezni.
Most a dalszövegei egy gyermek kezébe kerültek vissza.
Thomas kinyitotta az újságot. Egy sürgető kérést olvasott: fogadja be Mateót, védje meg, és ne hagyja egyedül visszatérni az útra. Lejjebb egy mondatot talált, amitől elállt a lélegzete: volt egy igazság a fiúról, amit már rég el kellett volna mondania neki.
Az utolsó redő zárva maradt az ujjai között.
— Hol van az édesanyád?
– San Bartolóban.
– Miért nem jött el?
– Már nem tudtam járni.
Mateo nyelt egyet.
– Megígértette velem, hogy nem megyek vissza érte.
Tomás ismét a cipőjére nézett. San Bartolo messze volt, néhány falun túl, árnyéktalan utak mentén.
– Mennyi ideig tartott?
—3 nap.
– És hol aludtál?
– Ahol lehetséges volt.
Egy nő lépett ki a konyhából lisztes kézzel. Inés 18 évig dolgozott ott, és ismerte a főnök arcát, amikor rossz hírek értek.
A fiú úgy tanulta meg az utat, hogy ismételgette az Elena ágya melletti útbaigazítást: a kettéhasadt mesquite fa, a kiszáradt patak, a fehér házak, majd az ösvény a búzaföldeken keresztül. Minden kereszteződésnél megkérdezte az utat, mielőtt továbbment volna. Egy család adott neki vizet; egy kocsis rövid távolságra engedte meg, hogy utazzon vele. Az utolsó éjszakán egy kápolna eresze alatt aludt, a borítékot szorongatva, nehogy elveszítse.
„Etesd meg!” – parancsolta.
Máté nem lépett elő.
– Utána el kell mennem?
Tomás érezte a levél súlyát, de a válasza keményebbre sikeredett, mint szerette volna.
– Maradhatsz az első esőig.
Inés ránézett. Aztán megfogta a fiú vállát, és bevezette a házba.
A konyhában bab, frissen sült tortilla és friss víz volt. Mateo túl gyorsan ivott; Inés óvatosan elvette a kancsót, és megvárta, amíg levegőt kap.
– Itt senki sem fogja elvenni a tányérodat.
Kis falatokban kezdett enni, igyekezve megőrizni a jó modorát. Amikor Inés újabb tortillát tett a tányérra, becsomagolta és elrejtette a táskájában.
– Holnapra lesz.
A nő nem vitatkozott. Tiszta priccset készített neki a szobája közelében, és égve hagyott egy gyertyát a folyosón.
Azon az estén Tomás az irodájában maradt. Emlékezett rá, ahogy Elena a gazdasági udvaron nevetgélt, énekelt, miközben a sebét foltozta, és várt rá a vacsoráknál, amiket Tomás kihűltnek hagyott, miközben a számláit nézte.
A legújabb vita egy újabb be nem tartott ígéret miatt kezdődött. Úgy volt, hogy bemennek a városba megbeszélni az esküvőjüket; Tomás inkább egy üzleti tranzakciót szeretett volna lebonyolítani.
„Mindig lesz valami, ami fontosabb nálam” – mondta neki.
Azt válaszolta, hogy a birtok az egyetlen dolog, amiről soha nem fog lemondani.
Másnap reggel a folyosóról nézte, ahogy Elena felszáll a postakocsira. Nem futott utána. Évekig gratulált magának, hogy megőrizte a büszkeségét.
A levéllel a szeme előtt már semmi okát nem találta az ünneplésre.
Felhívta Evaristót, a művezetőt.
– Vigyél embereket, egy szekeret és az orvost San Bartolóra.
— Kit keresünk?
– Egy Elena Robles.
Pénzt adott neki, és leírta a vályogházat, ahol Mateo szerint szállást talált.
– Menj el most.
Hajnalhasadás előtt Mateo megjelent az istállóban. Összehajtotta a takarókat a priccsén, és azt kérdezte, mit tehet. Tomás az itatóvályúknál találta meg.
–Tudom, hogyan kell söpörni és takarmányt hozni.
– Először is pihenned kell.
– Már kipihentem magam.
A főnök felismerte a makacsságát. Egy ideig megengedte neki, hogy egy munkás felügyelete alatt segítsen, majd elment, hogy ne kelljen tovább figyelnie.
Evaristo másnap alkonyatkor tért vissza. A szekér nélkül lépett be, és levette a kalapját.
Tomás már előbb tudta a választ, mint hallotta volna.
– Megtalálták őt.
– Igen, főnök.
A művezetőnek alig sikerült fenntartania a szemkontaktust.
– Még az érkezésünk előtt meghalt.
A család, akik befogadták, azt mondta, hogy Elena folyamatosan azt kérdezte, hogyan lehet eljutni El Encinalba. Amikor egy öszvérhajcsár megerősítette, hogy látta Mateót a tanya felé tartani, felhagyott a felkeléssel.
Tomás pénzt küldött a költségekre, és kérte, hogy őrizzék meg a holmiját. Aztán az istálló felé indult, és azt kívánta, bárcsak sokkal hosszabb lenne az út.
Mateo egy vödröt mosogatott.
Eljött anyukám?
Tamás leguggolt elé.
– Megtalálták, de nem tudták visszahozni.
