A fiú letette az ecsetet.

– Meghalt?

-Igen.

Mateo a cipője között gyűlt piszkos vízre nézett.

– Egyedül volt?

– Egy család gondoskodott róla.

A fiú mély lélegzetet vett.

– Akkor tudtam megtenni, amit kért tőlem.

Tomás megpróbálta megérinteni a vállát, de Mateo felvette a kefét, és visszafordult a vödörhöz. Azon az estén nem evett. Inés meghallotta a sírását a takaró alatt, és leült az ágy mellé anélkül, hogy követelte volna, hogy beszéljen.

A következő napok apró feladatokkal teltek. Mateo söpört, mielőtt a nap felmelegítette volna, vizet hordott, és olyan munkákról kérdezősködött, amiket senki sem kért meg tőle. Nyugtalanul figyelte az eget, amit Tomás a vidék iránti érdeklődésnek vélt.

Amíg Inés el nem magyarázta neki.

– Azt mondta neki, hogy akkor megy el, amikor esni fog.

-Mondtam, hogy majd később meglátjuk.

– Hallotta, hogy kitűzték a hajléktalanná válásának dátumát.

Tomás becsukta a számlakönyvet.

– Mit akarsz, mit tegyek?

– Abba kellene hagynia, hogy úgy beszéljen vele, mintha minden egyes tortillát meg kellene keresnie.

A nő fiatalon özvegyült meg, és másoknak főzve tartotta el a családját. Nem volt szokása dacolni a munkaadójával, de túlságosan is jól ismerte a félelmet, amit Mateo a szívében hordozott.

Másnap reggel Tomás azon kapta a fiút, hogy egy fél tortillát tesz az ing mellé.

– Holnap lesz kaja.

– Anyukám szokta mondani, hogy néha éjszaka változnak a dolgok.

Ránézett arra a kis csomagra, de nem volt kielégítő válasza.

Olyan okokból kezdte keresni, amelyek már nem a munkához kapcsolódtak. Megtanította, hogyan ismerje fel a beteg búzát, és hogyan vizsgálja meg a kerítést. Amikor látta, hogy egy kővel próbál deszkát szegezni, kalapácsot fogott a kezébe, és megfogta a fát.

– Kérd tőlem a szerszámokat.

– Azt hittem, ideges lesz.

– Jobban zavar, hogy megsérülsz.

Mateo meglepetten felnézett.

Egy másik napon Coloradót, egy öreg lovat ellenőriztek, amelynek nagyon nehéz volt az egyik lábára nehezedni. A fiú a patkóra mutatott, mielőtt Evaristo megtalálta volna az alatta beszorult követ.

– Jó szeme van – jegyezte meg a brigádvezető.

Tomás tudta. Azt a gesztust is ismerte, hogy válasz előtt össze kell préselni az ajkait, mert ő maga is ezt tette a tükör előtt.

Voltak hasonlóságok, amiket nem akartam keresni, de mindenhol megtaláltam őket.

Mateo délutánonként segített Inésnek a kukorica pusztításában. Egyszer megkérdezte tőle, hogy volt Elena, mielőtt megbetegedett.

– Hangosan nevetett – felelte a nő.

– Alig hallottam a nevetését.

– Itt még a munkások is abbahagyták, amit csináltak, amikor elkezdtem mesélni.

Inés beszélt egyszerű ruháiról, arról, hogyan tanult meg lovagolni, és arról a dalról, amivel az állatokat nyugtatgatta.

Aztán Mateo mesélt neki azokról az évekről, amelyekről semmit sem tudott. Elena addig varrt, amíg a keze meg nem fájt. Néha a falusi ünnepek alatt a konyhában dolgozott, és egy becsomagolt kenyérszelettel tért vissza Mateonak. Amikor elkezdett rosszul lenni, egy ajtó mögé rejtette a köhögését. Mateo azt gondolta, hogy ha többet alszik, az meggyógyítja, amíg fel nem kel.

Mateo mozdulatlanul hallgatta.

Szerette őt Don Tomás?

A nőnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Igen.

– Akkor miért nem ment oda hozzá?

Inés otthagyta a kukoricát az asztalon.

– Erre neki kell válaszolnia helyetted.

Azon az estén követelte a főnöktől, hogy vegyen új csizmát Mateónak. Amikor Tomás azt javasolta, hogy küldje el a művezetőt, a nő nem volt hajlandó rá.

– Elkísérheted őt.

– Vannak elintéznivalóim.

– Neki is vár egy gyereke.

Vasárnap szekérrel indultak útnak. Útközben Tomás rámutatott egy öntözőárokra, amely a dombokról ereszkedett le, és elmagyarázta, hogy ez öntözi az istállók melletti földet.

– Ha túl magas lesz, ki kell nyitnunk az északi lefolyót.

Mateo az istálló alacsony falait nézte, és tekintetével követte a víz útját.

A piacon Tomás vett néhány strapabíró csizmát. A fiú kérte, hogy megtarthassa a kopott cipőjét.

– Anyukám megfoltozta őket.

A főnök maga csomagolta be őket, és tette a táskába.

Miközben várta, hogy az árus hozza a visszajárót, Tomás meglátta a fiú lábán a talpnyomokat. Emlékezett a tanya könyvelésére, ahol minden patkónak, minden zsáknak és minden javításnak fel volt jegyezve az ára. Aprólékosan feljegyezte minden vagyonát, miközben fogalma sem volt arról, hogyan élt Elena. Nehéz volt újra a fiúra néznie anélkül, hogy szégyellné magát.

Aztán megálltak egy dulce de leche standnál. Mateo kiválasztotta a legkisebbet, és lassan megette, mintha minden falathoz engedélyre lenne szüksége.

Tomásnak eszébe jutott, hogy Elena ugyanezt tette a kedvenc dolgaival. Érezte, hogy az apaság kérdése szúrja a fogát, de ismét hallgatott.

Visszafelé menet felhők takarták el a hegyeket.

Mateo abbahagyta az új csizmája nézegetését.

Az eső még sötétedés előtt elkezdődött. Először a háztetőket csapta szétszórt cseppekkel, majd sötét tükörré változtatta az udvart. A férfiak kitisztították a vízelvezető árkokat, és a jószágokat magasabb helyre terelték.

Tamás elküldte Mátét Ágnessel.

– Ma este nincs munkád.

A fiú engedelmeskedett, bár továbbra is a blokkokat figyelte az ablakból.

Röviddel ezután egy munkás berohant, és azt kiabálta, hogy a lefolyó ismét eldugult. Az áramlat ágakat sodort le a dombokról, és a víz kezdte elárasztani azt a területet, ahol a három csikót tartották.