Thomas Evaristoval távozott. Matthew követte őket, mielőtt Agnes megállíthatta volna.

Az állatok a villámcsapástól rémülten dörömböltek a kapukon. Miközben a férfiak eltakarították a sarat, az egyik csikó felágaskodott, és kis híján megsebesítette a féken tartani próbáló munkást.

Mateo kint maradt a karámon kívül, és fütyörészni kezdett.

Elena dala volt.

Nem oltotta el a mennydörgést, és nem is nyugtatta meg azonnal az állatot, de ez egy olyan hang volt, amit a csikók minden reggel hallottak, amikor megkapták az etetésüket. Az első elég időre abbahagyta az ajtó dörömbölését ahhoz, hogy Evaristo rákösse a kötelet.

„Onnantól kezdve beszélj vele tovább” – kérte a brigádvezető.

Matthew engedelmeskedett. Kiiktatták az elsőt; a másik kettő követte őket a magasított fészer felé.

Tomás kereste a fiút, hogy hazavigye. Az eresz alatt remegve találta, lámpást tartva a kezében.

– Most aztán tényleg Inéssel mész egyet!

Mateo nem nézett rá. A tekintete a mennyezetre szegeződött.

-Vissza!

Tomás éppen akkor lépett hátra, amikor egy víztől és korhadt fától meggyengült gerenda kidőlt oda, ahol az előbb állt.

Az ütés eloltotta a gyermek lámpáját.

Egy pillanatig csak az eső kopogását lehetett hallani. Aztán Tomás felkapta, és kivitte a teraszra, olyan erővel ölelve át, amiről nem is tudta, hogy birtokában van.

Evaristo elrendelte, hogy senki se léphessen be többé azon az ajtón. A munkások körbevezették az állatokat az épület körül, és kívülről megerősítették a sérült részt. Tomás észrevett egy kis vágást Mateo tenyerén, és zsebkendőjébe csavarta a kezét. Addig elveszett zsákokat, törött deszkákat és órákig tartó munkát számolt. Most alig tudott másra koncentrálni, mint a fiú légzésére.

Mateo sírni kezdett.

– Én sem akartam, hogy ő is meghaljon.

Tomás a mellkasához szorította.

-Itt vagyok.

Átadta Inésnek, majd visszament, hogy segítsen a férfiaknak. Amikor a víz visszahúzódott, a három csikó biztonságban volt, és a ház még állt.

A konyhában Mateo egy takaróba csavarva várt. A hátizsákja készen állt az asztalon.

Tamás rámeredt.

– Miért tartottad meg a holmijaidat?

– Eltelt egy kis idő.

Inés elfordította az arcát. Tomás leült a gyerekkel szemben, képtelen volt elbújni egy parancs mögé.

– Nem kell elmenned.

– Miért segítettem a csikókkal?

-Nem.

– Folytathatom a munkát.

– Mateo, nem kell dolgoznod ahhoz, hogy maradhass.

A fiú a térdén tartotta a táskát.

– Ezt nem mondta nekem, amikor megérkeztem.

Tomás védekezés nélkül fogadta a mondatot.

Miután lefektette, a kandalló mellett kinyitotta a levelet. Ezúttal az utolsó hajtást is kihajtotta. Ott voltak azok a szavak, amelyektől rettegett a kapuban: Mateo a fia.

Elena elmagyarázta, hogy a terhességről csak azután szerzett tudomást, hogy elmentek. Szégyellt visszatérni a vita után, és attól tartott, hogy a férfi csak kötelességből fogadja el a gyereket. Idővel ez a szégyen hazugsággá vált, amit túl nagynak kellett volna találnia ahhoz, hogy megcáfolja.

Nem azt kérte tőle, hogy igazolja a hallgatását. Azt kérte, hogy hagyja abba, hogy Mateóval fizessen helyette.

A borítékban egy ezüstérem volt.

Tomás addig maradt ébren, amíg az ablakok kitisztulni nem kezdtek.

Másnap reggel Mateót a folyosó mellett ülve találta, kezében a kalapáccsal.

– Valamit el kell mondanom neked.

A fiú felállt.

– Az édesanyád azt írta, hogy én vagyok az apád.

Mateo nem válaszolt. Aztán az iroda felé nézett.

– Tudtad, mióta megérkeztem?

– Gyanítottam.

– És hagyta, hogy azt higgyem, kirúg?

Tomás úgy érezte, nem kap levegőt.

– Féltem a végéig elolvasni.

– Én is féltem, és továbbmentem.

A földbirtokos lehajtotta a fejét.

-Igazad van.

Mateo meghúzta a kalapácsot.

– Anyám sosem mondta el, hogy ki az apám.

– Egyikük sem cselekedett jól veled.

– Vigyázott rám.

-Tudom.

Tomás letérdelt, hogy a szemébe nézzen.

– Nem fogok rosszat mondani róla, hogy megbocsáss nekem.

Átadta neki az érmet. Mateo felismerte, és a mellkasához emelte.

– Rám mérges lehetsz.

– És én maradhatok?

-Igen.

– Még akkor is, ha nem akarok vele beszélni?

– Még akkor is, ha sokáig tart.

A fiú másképp kezdett sírni, már nem próbálta eltakarni az arcát. Tomás széttárta a karját és várt. Mateo lassan, de végül közeledett.

A következő hónapokban a főnök olyan változtatásokat eszközölt, amelyeket azzal az öleléssel nem lehetett megoldani. Mateónak lett egy szobája, órákat kellett vennie a falusi tanítótól, és szabad délutánjai voltak. Tomás hivatalosan is fiának ismerte el, és felhagyott azzal, hogy a jövőjét megoldatlan kérdésként kezelje.

Elmentek San Bartolóra, hogy meglátogassák Elena sírját. Mateo virágot hagyott, és azt mondta, hogy Colorado jobban jár. Tomás mellette maradt, amíg a fiú vissza nem akart menni.

Voltak dühös napok, megválaszolatlan kérdések és éjszakák, amikor Mateo szokás szerint ételt halmozott fel. Senki sem vette el a táskáját. Apránként elkezdte kiüríteni.

Egyik délután megkérdezte, hogy abba kellene-e hagynia Elenáról beszélni ahhoz, hogy a ház része lehessen. Tomás keresett egy széket, és meghallgatta, amire emlékszik róla, még a fájdalmas részeket is. Később keretet készítettek a portréjához. Mateo úgy döntött, hogy az ablak mellé teszi, ahová az anyja által a tűkhöz fűzött fény bevilágít.

A kalapács a szobája fiókjában maradt. Már nem bizonyította, hogy megérdemli a maradást.