„Elveszem őt és hét gyermekét”: egy felföldi férfi tettei megdöbbentették az egész nyugati régiót.
A uzsorás Catalina fiára mutatott, és megkérdezte, ki fizetne 50 pesót, hogy elvigye a fiút sötétedés előtt.
– Negyvenet adok – felelte egy földbirtokos.
Catalina Joaquínt maga mögé rejtette, és a kis Rosát a mellkasához szorította. A többi gyermeke a szoknyájába kapaszkodott. A polgármester felemelte a kalapácsát, bosszantva, hogy a sírás félbeszakítja a munkát.
1878 ősze volt. Santa Lucía del Pinarban, egy durangói hegyvidéki bányászvárosban úgy döntöttek, hogy egy szegény özvegy mindent elveszíthet, még az anyaság folytatásának jogát is.
Arturo Salcedo három héttel korábban földcsuszamlásban halt meg. Baltasar Valdés, a zálogház tulajdonosa később 300 pesós adóssággal és olyan dokumentumokkal jelent meg, amelyeket Catalina soha nem látott. Elvették a házát és a földjét. Most pedig hét gyermekét akarták szétosztani állítólagos tanulószerződések révén.
Joaquín 14 éves volt. Az ikrek, Mateo és Lucía 12; Tomás 10; Inés 8; Samuel pedig 6 évesek voltak. Rosa éppen csak elkezdett járni.
– Tudok mosni és sütni – könyörgött Catherine.
– Adj nekem 1 hónapot.
Egy esernyő árnyékából Alberta Montes felnevetett.
– Ki fogja őt felvenni azzal a testtel?
Néhányan nevettek. Catalina testes, erős karú, kerek arcú nő volt. Zsákokat cipelt, padlót súrolt, és lázas éjszakákon át tartotta a gyermekeit. Mindez látszólag semmit sem számított azoknak, akik összekeverték a szegénységet a cselekvőképtelenséggel.
Severino Luján polgármester bejelentette, hogy a gyerekek a város védelme alatt állnak. Senki sem mutatott fel bírósági végzést. Baltasar úgy tartotta a főkönyvet, mintha annak lapjai kitörölhetnék egy anya hangját.
– Nem fognak elválni – mondta Catalina.
Egy asszisztens odalépett Joaquínhoz. Karjával félrelökte, és a gyermekei elé állt.
Aztán valaki megszólalt a tér széléről.
– Csukd be azt a könyvet, Valdés.
Gabriel Reyes hatalmas fekete lovon érkezett. Magasan az Espinazo-domb tetején lakott, és ritkán jött le, hogy prémeket és kisebb mennyiségű aranyat cseréljen készletekre. Sötét szakálla, állkapcsa mellett egy sebhely volt, és olyan magas, hogy szinte mindenki kénytelen volt a nyakát nyújtogatni, hogy ránézzen.
A városlakók szörnyű történeteket meséltek róla. Catalina csak egy idegent látott, akinek sikerült megállítania a fiát kereső kezeket.
Gabriel leszállt a lováról, és egy zacskót hagyott az asztalon.
– Elég arany van ahhoz, hogy fedezze azt a 300 pesót.
– Számold meg, és adj róla nyugtát.
Baltazár megvizsgálta az érméket. A kapzsisága győzedelmeskedett az óvatosság felett.
– Az adósságot kifizették, de a nőnek még mindig nincsenek eszközei a támogatásukra.
Gabriel Katalinára nézett.
– Van házam és felszerelésem.
– Minden gyerekeddel jöhetsz.
A polgármester megkérdezte, hogy milyen feltétellel fogadna el egy olyan családot, akit már elérhetőnek tart.
– Ha elfogadja, feleségül.
Mormogás tört ki. Catalina felemelte az állát.
– Én nem vagyok az áru része, Mr. Reyes.
Gábriel lehalkította a hangját.
-Tudom.
– A pénz semmire sem kötelezi.
– Felajánlom neked, hogy ennek az embernek ne kelljen többé döntéseket hoznia helyetted.
Csalást keresett a szemében. Fáradtságot és olyan türelmet látott benne, amire nem számított.
– A 7-es?
—A 7.
– Nem fogja őket munkába állítani, hogy visszakapja a befizetett pénzt.
– Semmivel sem tartoznak neki.
Catherine Joachimra nézett, aki próbált visszafojtani a sírást. Aztán a ruháját szorongató apró kezekre nézett.
– Beleegyezem, hogy veled menjek.
– De a gyerekeim akkor is a gyerekeim.
A polgármester, aki mindenáron szerette volna véget vetni a botránynak és biztosítani a pénzt, gyors ceremóniát tartott és dokumentumot készített. Gabriel követelte a tartozásról szóló elismervényt és egy nyilatkozatot, amely megerősíti, hogy a gyerekek az anyjukkal járnak randizni.
Dél előtt vett egy másik szekeret, és megrakta élelemmel, takarókkal és ruhákkal. Catalina beszállt a gyerekekkel. Joaquín vezette a másodikat, Gabriel utasításait követve, aki lovával elöl haladt.
Az út két napig tartott. Egy patak közelében táboroztak, majd olyan ösvényeken folytatták útjukat, ahol a fenyőfák eltakarták az eget. Gabriel ellenőrizte a kerekeket, és hozott meleg vizet, mielőtt Catalinának kérnie kellett volna.
Értékelte a gesztusokat, de éber maradt. Egy férfi, aki képes kifizetni valaki más adósságát, szintén titkolhat valamit.
A szünetben Joaquín bevallotta neki, hogy fontolóra vette, hogy hagyja magát a földbirtokos által elrabolni, ha ez azt jelenti, hogy meg kell etetnie a gyerekeket. Catalina olyan fájdalmat érzett, amit semmilyen takaró nem tudott csillapítani. Megfogta a fiú kezét, még mindig gyerekesen, annak ellenére, hogy a fiú igyekezett idősebbnek látszani.
– Nem kell fizetned azért, hogy a családunkba születtél.
A fejét Catalina vállára hajtotta. Catalina addig ölelte, amíg már nem tudta visszatartani a könnyeit. Gabriel távol maradt, vizet adott az állatoknak, és magukra hagyta őket.
A faház egy sziklafal mellett tűnt fel. Tágas és masszív volt, a közelben egy istálló és egy esőtől védett tűzifa állt. Gabriel begyújtotta a kandallót, míg Catalina leültette a gyerekeket.
Bab, liszt, befőtt hús és őszibarack volt ott üvegekben. És egy faragott hintaszék is, ami túl törékeny volt ahhoz a magányos férfihoz.
Ahogy leszállt az éj, Gabriel kiment megnézni az állatokat. Catalina hallotta, ahogy a külső zár elcsúszik.
Az ajtó felé rohant. Nem tudta kinyitni.
