-Anya?

Samuel a takaró alól figyelte. Catalina visszafogta hangja remegését, és a tűz köré gyűjtötte a gyerekeket. Ébren feküdt, térdén a vassal, és azon tűnődött, vajon elcserélt-e egy kegyetlen városi teret egy börtönre.

Gabriel hajnalban tért vissza. Felkelt, és a vasrúddal elállta az útját.

– Ne zárj be minket újra!

Megállt a küszöbön.

– Medvék vannak a kinti kamra közelében.

– A belső zár elromlott, és azt hittem…

– Úgy gondolkodott helyettem, mint a falu férfiai.

Gabriel a piszkavasra nézett, majd az ébren lévő gyerekekre.

—Igazad van.

–El kellett volna magyaráznom és meg kellett volna javítanom az ajtót, mielőtt idehoztam őket.

A szerszámait a földön hagyta. Még aznap felszerelt egy zárat, amit Catalina belülről tudott működtetni. Megmutatta neki a fészer kijáratát is, és azt, hogy hol tartja az istálló kulcsait.

Nézte, ahogy dolgozik. A bocsánatkérés nem szüntette meg a félelmét, de legalább a férfi meghallgatta a visszautasítását anélkül, hogy megbüntette volna.

Amikor a gyerekek megreggeliztek, Catalina megkérdezte tőle az igazságot.

– Miért pont minket?

Gabriel elővett egy táskát a fiókból, és az asztalra tette. Benne egy térkép, ásványminták és egy levél volt.

– Arturo három nappal a halála előtt érkezett ide.

Katalin azonnal felismerte férje kézírását.

Gazdag ezüsttelére bukkant családja földje közelében. Dokumentumokat gyűjtött, hogy elismerést kérjen a lelete után, de nem bízott Baltasarban, aki részt vett a bánya üzletágában, és a polgármester is az ő oldalán állt.

„Megkért, hogy tartsam meg ezeket a másolatokat” – magyarázta Gabriel.

– És keresd meg, ha nem jön vissza.

A levélben fenyegetéseket említettek. Egy másik dokumentum egy munkás vallomása volt, aki látta, ahogy a bánya egy szakaszáról eltávolították a támasztékokat az összeomlás előtt. A férfi elmenekült a városból, és a hegyekben keresett menedéket.

– Nem hiszem, hogy Arturo balesetben halt meg.

Catalina mindkét kezével fogta a papírlapot. Emlékezett rá, ahogy férje nyugtalanul érkezik haza, aggodalmait egy jobb jövő ígéretei mögé rejtve.

– És az adósság?

– Azt is felül kellene vizsgálni.

– Baltasarnak el kellett vennie tőlük a földet, és úgy kellett hagynia, hogy senki se igényelhesse.

Leült. Még a tűz zaja is túl hangosnak tűnt.

Gabriel elmesélte, hogy Arturo öt évvel ezelőtt egy árvíz során mentette meg, amikor egy szekér víz és sziklák közé szorult.

– Amikor lementem a faluba és megtudtam, mit művelnek velük, nem tudtam folytatni az utamat.

Catalina a hintaszékre nézett.

– A feleségéé volt?

Gabriel bólintott. A lányával együtt elvesztette őt egy 1867-es járvány során. Azóta tisztán és csendben tartotta a házat, mintha valaki még visszatérhetne.

„Nem azért hoztam őket ide, hogy átvegyék a helyüket” – mondta.

– De amikor láttam, hogy a téren védi őket, eszembe jutott, hogy egy ház többre is képes annál, mint hogy távol tartsa az embereket.

Catalina 32 éves volt, és már túl régóta hallotta, hogy a teste szégyenletes. Gabriel emlékezett rá, hogy látta, ahogy egy zsákot cipel, miközben megnevetteti a gyerekeit.

–Láttam egy nőt, aki sokat cipelt a vállán.

– Segíteni akartam neki pihenni.

Arturoért sírt, a félelemért, és azért a mondatért, amihez nem kellett kicsinyítenie magát ahhoz, hogy kiérdemelje a gyengédséget.

A következő napok nyugtalanító nyugalmat hoztak. Catalina főzött; Gabriel ágyakat foltozott, és megtanította Joaquínnak, hogyan gondoskodjon a lovakról. Az ikrek egy régi könyvet olvastak a tűz mellett. Samuel már nem ébredt fel azzal, hogy nem kérdezte, jönnek-e érte, hogy elvigyék.

Gabriel a szerszámoskamrában aludt. Soha nem lépett be Catalina hálószobájába kopogás nélkül, és a házasságról sem úgy beszélt, mintha az jogot adna neki a nő teste felett.

Apróságokból kezdte felismerni: abból, ahogyan várt, amikor Rosa megpróbált járni, a türelméből Inés kérdéseivel szemben, abból a gondosságból, amellyel szétválasztotta a puhább ételeket a kicsik számára.

A dokumentumokat és egy üzenetet egy megbízható öszvérhajcsáron keresztül elküldte a főváros bírójának is. Nem akarta, hogy az igazság egyetlen elrejtett táskán múljon.

A hatodik nap reggelén egy lövés törte meg a nyugalmat.

Egy golyó eltalálta az ablakkeretet. Gabriel elhúzta a gyerekeket, Catalina pedig a ház legbiztonságosabb zugába vezette őket.

Kint lovasok álltak. Baltasar is köztük volt, Roque Méndezzel együtt, egy fegyveressel, akit a bányászutakon ismertek.

–Adja át a nőt és a dokumentumokat! – kiáltotta Roque.

– Nem kell ezt megnehezítenünk.

Catalina rájött, hogy nem csak a földjéért jöttek. Joaquín parancsra várva nézett rá.

– Vigyázz a testvéreidre!

– Senki ne menjen az ablakok közelébe.

Gabriel az ajtóból válaszolt, hogy a család ott fog maradni. A lövöldözés folytatódott. A fa szilánkokra tört, és egy golyó súrolta a vállát. Hátratántorodott, a karja elgyengült.

Catalina odaszaladt, hogy átölelje, de egy rönk csapódása az ajtónak arra késztette, hogy megforduljon.

A zár kibírta az első ütést. A következőnél egy deszka beszakadt, és egy férfi benyúlt, hogy kinyissa.

Catalina egész testével ellökte a fapengét. A behatoló elvesztette az egyensúlyát és a veranda felé zuhant. Megragadta a piszkavasat és eltartotta a nyílástól, miközben Gabriel elővette a fegyverét.

Joaquín mellettük állt a földről felkapott puskával. Remegő kezekkel. Catalina a válla mögé húzta.