„Már nem tudok járni, és senki sem jön meglátogatni… neked munkára van szükséged, nekem pedig társaságra” – mondta az öreg.
„Már nem tudok járni, és alig jön valaki meglátogatni. Neked munkára van szükséged; nekem társaságra. Talán segíthetünk egymásnak.”
Valentina a mellkasához szorította a ruhacsomagot.
Három napja gyalogolt Michoacán útjain, ahol csak tudott aludt, és minden alkalommal megijedt, amikor lovat hallott. 32 éves volt, a lába tele volt hólyagokkal, és egy olyan félelem gyötörte, ami akkor sem múlt el, amikor lehunyta a szemét.
Mellette egy sovány, barna szőrű kutya figyelte a kapunál ülő öregembert.
1889 tavasza volt.
A ranch neve El Fresno volt. Volt benne egy fehér ház, egy romos pajta és egy virágokkal teli folyosó. A kerítés mögött egy tehén és egy öreg ló legelészett.
– Nem kérek sokat – mondta. – Tudok főzni, mosni és az állatokról gondoskodni. Aludhatok az istállóban is.
– Van egy üres szoba.
Az öregember a házra mutatott. Mozdulatlan lábait egy takaró takarta.
– Ignacio a nevem. Tudok adni neked ételt, szállást és egy kis fizetést. De nem akarlak becsapni: vannak napok, amikor elég morcos vagyok.
Valentina az ösvényre nézett, amelyen jött.
Aztán a kutyára nézett.
– Maradhat-e?
Don Ignacio tanulmányozta az állatot.
– Feltéve, hogy nem szándékozik az ágyamban aludni.
Valentina hosszú idő óta először készült elmosolyodni.
Együtt léptek be.
A házat por borította. Halmokban álltak a tányérok és behúzott függönyök. A szomszéd néhány naponta hozott ételt, de az öregember alig nyúlt a tárolóedényekhez.
Az egyik sarokban egy másik kutya aludt, aranyszínű és öreg, fehér orrú.
– Az Dorado – magyarázta Ignacio. – A feleségemé volt.
Valentina kinyitott egy ablakot.
– Zavar a fény?
A férfi megrázta a fejét.
Kinyitott egy másikat.
Aztán babot melegített, tortillákat sütött, és két tányért tett az asztalra. Amikor leült vele szemben, Ignacio mozdulatlanul maradt, és a saját tányérját bámulta.
– Nem vagy éhes?
– Régóta nem ült már valaki mellettem.
Valentina lesütötte a tekintetét.
Régi házában évekig evett vendégekkel, de mindig görcsben volt a gyomra.
Az a szerény asztal valami olyasmit kínált neki, amit soha nem ismert: nyugalmat.
Azon az éjszakán, amikor becsukta a hálószobája ajtaját, háromszor ellenőrizte a reteszt.
A fahéjas kutya lefeküdt az ágy mellé.
– Canelo-nak foglak hívni – suttogta. – Nem túl eredeti, de fáradt vagyok.
Az állat csóválta a farkát.
Valentina csendben sírt, míg el nem aludt.
Hajnalban megtalálta Ignaciót, aki éppen virágokat öntözött. Lassan mozgott a tolószékében, ölében egy kancsóval.
A ház elhagyatott volt, de a virágcserepekben egyetlen száraz levél sem volt.
– Te gondoskodsz mindezekről?
– Josefina ültette el.
41 évig voltak házasok. Halála után egy betegség miatt Ignacio járásképtelenné vált. A fájdalom és a mozgási nehézségek miatt fokozatosan szinte mindent felhagyott.
Bármi, csak az a kert ne.
– Amikor beteg volt, mindig megkért, hogy vigyem ki megnézni a virágait. Egy csendes délutánon halt meg abban a hintaszékben.
Valentina az üres székre nézett.
– Ezért öntözöd őket minden nap?
– Ha kiszáradnak, úgy érzem, újra elveszítem őt.
Leült mellé.
– Együtt gondoskodhatunk róluk.
Ignacio átnyújtotta neki a kancsót.
Ez volt az első alkalom, hogy engedte, hogy valaki megérintse ezt az emléket.
A következő hetekben El Fresno olyan hangokat hallott, amelyek látszólag elfeledettek voltak: a konyhában folyt víz, a padlón surrogó seprű, a terasz és a folyosó közötti beszélgetések.
Valentina nem egyedül csinálta. Amikor szivárgást talált, megkérdezte, hol van a fa. Amikor paradicsomot akart ültetni, tanácsot kért.
Ignacio várni kezdett a válaszaira.
Megtanította neki, hogyan tartsa a növényeket anélkül, hogy károsítaná a szárakat, és hogyan ismerje fel, mikor van szüksége a tehénnek más takarmányra. A székéből szerszámokat javított, magokat válogatt, és számon tartotta az eladott tojásokat.
Egy szomszéd ács rámpát épített a teraszra, és beállította a kerekesszék kerekeit.
Azon a reggelen, amikor Ignacio egyedül kiment a gyümölcsösbe, sokáig nézegette a növényeket.
– Most aztán odajöhet és közelről leszidhat – viccelődött Valentina.
– És valóban szükség van rá. Azok a barázdák görbék.
Hangosan felnevetett.
Ő is.
De pletykák kezdtek terjedni a faluban.
A boltos, Doña Amalia, egy nap összeszorított ajakkal üdvözölte.
– Azt mondják, hogy Don Ignacio sokat változott.
— Egyél jobban.
– Azt is mondják, hogy meg akarod tartani a ranchot. Nincsenek gyerekeid, ugye?
Valentina otthagyta az érméket a pulton.
– Munkát keresni jöttem.
Egy férfi nevetett az ajtóban.
– Ezt mondják mindannyian, amíg meg nem jelenik a végrendelet.
Válasz nélkül távozott. Nem szégyellte a munkáját; félt, hogy elterjed a neve.
Mert Valentina nem volt sem özvegy, sem egyedülálló.
A férje elől menekült.
Julián Roblesnek hívták. Nyolc évvel korábban ment hozzá feleségül, miután a rokonai biztosították róla, hogy egy földbirtokos férfi jó lehetőséget kínál.
Julián először azt követelte, hogy tudja, hol van. Aztán eldöntötte, kivel beszélhet. Később jöttek a verések, a bocsánatkérések és az új ígéretek.
Tegnap este megragadta a nyakát.
Amikor sikerült kiszabadulnia, és a férfi elaludt, Valentina fogott néhány ruhát, egy darab kenyeret, és mezítláb elment, hogy ne csapjon zajt.
