Nem hagyott hátra levelet.
Nem azért menekült, hogy megbüntesse.
Azért menekült el, mert élni akart.
Miután visszatért a boltból, Ignaciót a kapunál találta.
– Azt hittem, nem jövök vissza.
A hangjában lévő fájdalom meglepte.
-Mert?
Megvonta a vállát.
– Mert elmennek az emberek.
Valentina majdnem megígérte, hogy soha nem fog elmenni, de megtanulta, mennyire fájnak a lehetetlen ígéretek.
– Ma itt vagyok – felelte. – Holnap pedig meg kell néznem azokat a paradicsomokat, amiket – te szerinted – olyan rosszul ültettem el.
Ignác elmosolyodott.
Jobban aludt aznap éjjel.
Egyik vasárnap megjelent Don Esteban, az öregúr régi barátja. Öszvérháton lovagolt, és idegesen szorongatta a kalapját.
– Legutóbb kirúgott – magyarázta Valentinának. – De tudtam, hogy jobban van, és újra meg akartam próbálni.
Ignacio megkeményítette a szívét a neve hallatán.
– Mondd meg neki, hogy menjen el.
– Mi történt kettőtök között?
– Azt mondta, hagyjam abba az életemet egy halott nőért.
Valentina hallgatott.
Ezek a szavak kegyetlenek voltak, bár talán nem kegyetlenségből fakadtak.
– Elmondhatod neki, mennyire fáj nekik – javasolta. – Kint vár.
Ignác kinézett az ablakon.
A barátja idősebbnek tűnt, mint emlékezett rá.
–Engedd be.
Esteban lassan lépett be.
– Nem tudtam, hogyan támogassalak – mondta, mielőtt leült. – Egyetlen mondattal próbáltam enyhíteni a fájdalmadat. Bocsáss meg.
Ignacio a takaróba szorította a kezét.
– Nekem sem kellett volna azt mondanom, amit neked mondtam.
Kényelmetlenül megölelték egymást.
Azon a délutánon 3 csésze volt az asztalon.
Később megérkeztek a többi szomszédok is. A folyosó ismét dominójátékok, aratásról szóló beszélgetések és nevetés helyszínévé vált, amikor Canelo megpróbált ellopni egy tojást, és egy tyúk üldözőbe vette.
Dorado, aki azelőtt alig mozdult, követni kezdte az udvaron.
Valentina napraforgókat ültetett a kapu közelében.
Ignacio úgy tett, mintha tiltakozna, mert túl sok helyet foglalnának el.
Azonban minden reggel megkérdezte, hogy kikeltek-e már.
Egyik délután, miközben babot választottak, fel sem nézve megszólalt.
– Josefinával sosem voltak gyermekeink. Évekig elképzeltem, milyen lenne egy lányom, aki kérdéseket tenne fel nekem és ellentmondana nekem.
Valentina elmosolyodott.
– Szóval azt képzelhettem, hogy elég vitatkozós típus.
– Pontosan olyan, mint te.
Abbahagyta a kezei mozgatását.
Ignacio könnyes szemmel nézett rá.
„Nem kell apának hívnod. De azt akartam, hogy tudd, így szeretlek.”
Valentina befogta a száját.
Aztán odalépett hozzá és átölelte.
Amikor végre meg tudott szólalni, mindent elmesélt neki.
Mesélt neki Juliánról, a fenyegetésekről és az utolsó éjszakáról. Arra számított, hogy Ignacio majd szemrehányást tesz neki, amiért eltitkolta a házasságát.
Csendben maradt, amíg véget nem ért.
– Még mindig azt hiszed, hogy megtalálhatod?
-Igen.
–Akkor holnap beszélünk Estebannal, és segítséget kérünk.
– Ha eljön, elmehetek. Nem akarom, hogy miattam megsérüljön.
Ignacio lassan megrázta a fejét.
– Az ő felelőssége lesz, hogy mit tesz. Ameddig csak akar, itt maradhat.
Valentina fedetlen arccal sírt.
Már nem kellett mindent titkolnia.
Esteban kapcsolatba hozta őket Tomás tanárral, aki ismert egy ügyvédet a városban. Elkezdték gyűjteni a dátumokat és a neveket.
Valentina emlékezett egy bábaasszonyra, aki már ellátta, és egy szomszédasszonyra, aki húslevest hozott neki a rohamok után.
Nehéz volt neki beszélni róla. Néha abba kellett hagynia.
Ignacio nem azt kérte tőle, hogy legyen bátor.
Vizet hozott neki, és várt.
Julian még az előkészületek befejezése előtt megérkezett.
Valentina meglátta a veteményeskertből, és elejtette a kapát.
Felismerte a lovat, a kalapot és azt a mosolygást, ami mindig megelőzte a fenyegetést.
– Nézd, hol rejtőztél.
Engedélykérés nélkül közeledett.
– Fogd a holmidat.
Canelo morogni kezdett.
– Nem megyek veled – mondta Valentina.
A hangja gyenge volt, de a szavak teljesek maradtak.
Julian kinyújtotta a kezét.
– Ne kényszeríts, hogy ismételgessem magam.
– Már válaszolt is.
Ignacio a rámpán érkezett. Pár lépésnyire állította meg a székét, egyenes háttal.
Julian megvetően nézett rá.
– Ez a feleségem és köztem van.
–És ez az én házamban történik. Menj el.
A férfi nevetett, és a csizmájával meglökött egy virágcserepet. A kosz kiszóródott a folyosóra.
Valentina érezte, ahogy a félelme dühvé változik.
Josefina egyik növénye volt.
Abban a pillanatban kinyílt a kapu. Esteban érkezett a dominójátékra az ács kíséretében.
A jelenet láttán elhallgattak.
Julian az újonnan érkezőkre nézett. Aztán Valentinára mutatott.
– Visszatérek a felhatalmazással.
Elment.
Mozdulatlanul maradt, amíg el nem tűnt az ösvényről. Aztán leült a lépcsőfokra, képtelenül megtartani magát.
Ignác közeledett.
– Nem ért hozzám – mormolta meglepetten. – Ezúttal nem tudott.
Az öregember egy zsebkendőt nyújtott neki.
Míg Valentina levegő után kapkodott, Esteban felvette a törött virágcserepet.
Együtt ültették át a virágot.
Julian elkezdte a faluban azt mondani, hogy a felesége őrült, és hogy egy öregembert csap be, hogy lopjon tőle.
Néhányan hallották.
Mások eleget láttak ahhoz, hogy gyanakodjanak.
Doña Amalia nem volt hajlandó semmilyen információt adni neki a ranch programjáról. Aztán maga ment fel, hogy figyelmeztesse Valentinát.
„Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy szüksége van-e valamire, mielőtt ítélkezem felette” – ismerte el.
A bocsánatkérés nem törölte el a történteket, de a látogatás döntőnek bizonyult.
Azóta a szomszédok résen vannak.
