„Vigyél magaddal… Ételért cserébe dolgozom” – könyörgött a fiatal nő. A férfi megengedte neki, hogy elkísérje, anélkül, hogy tudta volna, kicsoda.
– Vigyél magaddal! Élelmiszerért dolgozom, de ne hagyj itt!
A lány a szekér után rohant, ruhája szakadt, mellkasára batyut kötözve. Megbotlott egy kőben, térdre esett, és még mielőtt leülepedett volna a por, felkelt.
Benito fogta a gyeplőt. Gesztenyebarna lova megrázta a fejét, majd megállt.
A nap lenyugvóban volt Guanajuato dombjai felett. Még több mérföld volt hátra a következő városig, és a fiatal nőnek sem vize, sem kalapja nem volt.
– Ki elől menekülsz?
Visszanézett.
– Egy olyan házból, ahol már nem maradhatok.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
– Ez az egyetlen dolog, amit most válaszolni tudok neked.
Benito 48 éves volt, sovány terméssel és annyi aggodalommal, hogy megtöltötte a szekerét anélkül, hogy egy idegen gondjaival kellett volna megküzdenie. Mindazonáltal leszállt a vezetőülésről.
– A feleségemmel tudunk biztosítani neked vacsorát és szállást néhány napra. Nem ígérek neked munkát.
A fiatal nő túl gyorsan bólintott.
-Mi a neved?
– Lucía… Prado.
Érezte a habozást, de felvette a csomagját.
– Gyere fel az emeletre, Lucía Prado. Éjjel beállta előtt.
A tanyán volt egy vályogház, egy javításra szoruló tető, csirkék, valamint kis kukorica- és babparcellák. Concepción éppen ruhákat szedett le a kötélről, amikor meglátta a férjét megérkezni valakivel.
Nem kérdőjelezte meg a lányt. A sérült térdére nézett, és arra, ahogy a ruhakupacot védte.
– Mosni, főzni, kukoricát pucolni tudok – sietett hozzátenni Lucía. – Nem fogok tétlenül ülni.
Concepción elhagyta a kosarat.
– Először is le fogsz ülni.
Babot, tököt és meleg tortillákat tálalt fel. Lucía először lassan evett, alig tudta leplezni az éhségét. Amikor végzett, Concepción újratöltötte a tányérját.
Azon az estén előkészítették a szobát, ahol a téli takarókat tartották neki.
Lucía becsukta az ajtót és kioldotta a batyuját. Bent egy váltás ruha, egy fésű és egy zsebkendő volt, amelyre az anyja monogramja volt hímezve.
A szájához szorította, hogy senki ne hallja a sírását.
Másnap reggel Concepción azon kapta magát, hogy a nő meggyújtja a kályhát.
– Mondtam, hogy pihenhetsz.
– Azt is mondta, hogy ebéd után beszélünk.
-ÉS?
– Már ettem.
Concepción felnevetett, és átnyújtott neki egy cserépedényt.
A következő napokban Lucía mosogatott, vizet hozott a csirkéknek, és segített a babválogatásban. Nem tudta, hogyan kell mindent csinálni, de figyelt és tanult.
Benito kezdett hozzászokni, hogy a mesquitefa alatt ülve olyan türelemmel választja szét a szemeket, amilyennel neki nem volt meg.
A negyedik napon, miközben egy nyugtát ellenőrizett, hallotta, hogy a nő ezt kérdezi:
– Mennyit vontak le a zsugorodás miatt?
Felemelte a fejét.
– Tudsz olvasni?
Lucia letette a kancsót, amit cipelt.
-Igen.
Benito megmutatta neki a papírt. A lány megvizsgálta, fogta a ceruzát, és egy számítást írt a hátuljára.
—A feltüntetett százalékos arány nem felel meg ennek az összegnek.
– Biztos vagy benne?
Lucía megismételte a számítást, és rámutatott a különbségre.
Ebből a pénzből meg tudták venni a hiányzó magokat.
Benito először a nyugtára nézett, majd a lányra.
— Hol tanultad ezt?
– Egy boltban.
Elment, mielőtt még több kérdést tehettem volna fel.
Azon a délutánon Benito Concepciónt kereste a konyhában.
– A lány jobban számol, mint a raktárvezető.
– Nos, kérd meg, hogy tanítson meg.
– Nem találod furcsának, hogy egy ilyen ember ennivalót kér?
Concepción abbahagyta, amit csinált.
– Valaki olyan, mint ő?
– Valaki, aki tudja.
– Az éhség azokat is eléri, akik tudják, Benito.
Lenézett a nyugtára.
Az aszály késleltette az ültetést. Veszekedtek néhány tetőcserepen, az állatoknak szánt só költségén és egy kisebb adósságon, ami miatt már nem tudtak aludni éjszaka.
Most azon tűnődött, mennyi pénzt veszített azzal, hogy olyan számlákat fogadott el, amelyeket soha nem értett meg teljesen.
Másnap néhány régi nyugtát hozott Luciának.
– Nem akarlak beleavatkozni a dolgaimba. Csak azt akarom tudni, hogy rendben vannak-e.
Kiterítette őket egy deszkára.
Néhány ár a páratartalomra, mások a szállításra vagy szennyeződésekre vonatkoztak. Az összegek magyarázat nélkül változtak.
Aztán megtalálta a vevő bélyegét.
Az arca elvesztette a színét.
– Ki az a Don Aurelio Mendoza? – kérdezte Benito, figyelmesen nézve a lányt. – Ismeri őt?
– Ismerem a raktáradat.
– Ő az, aki évek óta vásárol tőlem.
Lucia letette a ceruzát.
—Legközelebb ne hozd el az egész termést. Kérd meg őket, hogy mérjék le előtted, és írják le a kedvezményeket, mielőtt lezárják az eladást.
– Kirabolsz engem?
– Ezekkel a papírokkal nem tudom biztosan megmondani.
Benito összevonta a szemöldökét.
– De valami nincs rendben.
—Rossz, hogy nem tudod ellenőrizni, mennyit keresel.
Az utazás előtti este Concepción a teraszon találta Lucíát, amint anyja zsebkendőjét gyűrögette.
– Ki fog fogyni az anyaga annak a rongynak.
Lucia lazított a szorításán.
– Szerettél már valakit, és féltél egyszerre látni őt?
Concepción leült mellé.
-Igen.
– És mit tett?
– Abbahagytam a színlelést, hogy a szerelmem mindent megold.
Lucia hallgatott. A karám felől a ló mozgásának hangja hallatszott.
