Másnap reggel megjelent a szekér mellett.

– Én veled megyek.

Benito figyelte őt.

– Nincs semmilyen kötelezettséged.

-Tudom.

Csak a bab felét pakolták be.

A faluba vezető út fügekaktusz-kaktuszok és kőkerítések között kanyargott. Ahogy közeledtek, Lucía egyre kevesebbet beszélt. Amikor meglátta a raktár tetejét, erősen megragadta az ülését.

Egy alkalmazott jött ki, hogy üdvözölje őket.

Amikor meglátta, a füle mögé ejtette a kezében tartott ceruzát.

– Lucia kisasszony!

Benito felé fordult.

A férfi berohant.

– Don Aurelio! Gyere!

A tulajdonos megjelent, és megigazította a mellényét. Őszülő haja volt, és szokása volt úgy nézni másokra, mintha magyarázatra várna.

Amikor felismerte, az arckifejezés eltűnt.

– Ő az.

Benito érezte, ahogy megremeg a talaj a lába alatt.

Aurelio lement a lépcsőn.

– Hol voltál? Minden útra küldtem embereket, hogy keressék.

Lucia leszállt a kocsiról.

-Jól vagyok.

– Gyere be. Beszéljünk otthon.

– Nem azért jöttem, hogy maradjak. Azért jöttem, hogy megnézzem Don Benito eladását.

Aurelio a parasztra nézett.

– Megvolt nálad?

– Szállást adtam egy lánynak, akivel az úton találkoztam.

Benito Lucia felé fordult.

– Azt mondtad, Prado a vezetékneved.

– Ez az anyám vezetékneve.

– De a másikról hallgattál.

A nő bólintott.

Aurelio megpróbálta megfogni a karját. Lucía hátralépett.

– Most ne, apa.

A mérlegelés kínos csendben történt. Benito a mérleghez állt, és kérte, hogy minden egyes mennyiséget rögzítsenek. Lucía ellenőrizte a számításokat.

A fizetés magasabbnak bizonyult, mint amire Benito számított.

Ez távolról sem nyugtatta meg, sőt, összeszorította a mellkasát.

Amikor végzett, elrakta az érméket.

– Visszamegyek a tanyára. Ha eljössz, ma este elmondod nekem az igazat.

– A lányom marad – vágott közbe Aurelio.

Lucia felemelte az arcát.

–A lányod 23 éves, és azt mondja, elmegy.

Felmászott a kocsira.

Visszafelé Benito alig szólt. Félúton megállt, hogy vizet adjon a lónak.

Lucia lement a földszintre.

– Nem a raktárhoz fűződő kapcsolata miatt kerestem. Még a nevét sem tudtam.

– Hiszek neked.

– Akkor miért néz így rám?

Benito tartotta a vödröt, miközben az állat ivott.

– Mert az asztalunknál ültél, tudván valamit, ami megváltoztathatja azt, amit eddig tudtunk.

Lucia nyelt egyet.

– Féltem, hogy elveszítem az egyetlen helyet, ahol senki sem követelte, hogy apám lánya legyek.

Benito végre ránézett.

–Ma este nem egy olyan verziót akarok, amiben jól nézel ki. Azt akarom, ami valójában történt.

Lúcia bólintott.

Vacsora után beszélgettek, egy olajlámpa fényénél.

Az édesanyja meghalt, amikor ő 15 éves volt. Azóta a raktárban segített, nyugtákat másolt és nyilvántartást vezetett.

Aurelio akkor is vásárolt, amikor más kereskedők visszautasították, és rossz években előleget adott. Hozzá is szokott, hogy olyan kedvezményeket határoz meg, amelyeket senki sem tudott ellenőrizni.

– Leírtam, mit kell tennem – vallotta be Lucía.

– Még ha tudnád is, hogy rossz? – kérdezte Benito.

Állta a tekintetét.

– Először nem értettem. Aztán gyanakodni kezdtem. És tovább dolgoztam.

Concepción az asztalra tette a kezét.

-Mert?

– Mert ott volt az ágyam, az ételem, ott volt az apám. Mert könnyebb volt azt hinni, hogy ő tud olyan dolgokat, amiket én nem.

A legutóbbi vita egy özvegyasszony körül alakult ki, aki kukoricát szállított adósságai kifizetésére és gyógyszer vásárlására. Aurelio tárolási díj felszámítását rendelte el, annak ellenére, hogy a gabonát már aznap elszállították egy másik vevőnek.

Lúcia visszautasította.

Azt mondta neki, hogy ha inkább idegeneknek hisz, mint az apjának, akkor mehet velük.

– Azt hitte, sötétedés előtt visszaér. Én is így gondoltam.

Elcsuklott a hangja.

– De elértem az utat, és láttam, hogy elhalad a szekerét.

Benito hallgatott.

Lúcia felkelt.

– Holnap elmehetek.

Concepción felé tolta a poharat.

– Még mindig beszélgetünk. Üljön le.

Másnap Benito számlákat kért a szomszédaitól.

Nem azzal a kiabálással érkezett, hogy Aurelio tolvaj.

– Rájöttem, hogy nem egészen értem a számításaimat – mondta. – Tudni akarom, hogy mindannyian ugyanígy érzitek-e.

Ez a vallomás több ajtót nyitott meg, mint bármilyen vád.

Don Jacinto papírokat vett elő egy dohányosdobozból. Az özvegy Martina papírokat csomagolt be vászonba. Mások is megérkeztek a ranchra, amikor rájöttek, mi történik.

Lucía minden egyes nyugtát ellenőrzött.

Néhány kedvezményre volt magyarázat. Másokat nem lehetett ellenőrizni. Több esetben számítási hibákat talált.

Amikor Jacinto megpróbálta összeadni az összes különbséget lopott pénzként, megállította.

—Ezt a szállítási díjat az előző nyugtában rögzítették.

– Most meg fogod védeni?

– Meg fogom védeni a helyes magyarázatot, még akkor is, ha az nem tetszik nekünk.

Benito az ajtóból hallgatózott.

Azon az estén újra kezdett bízni benne.

Aurelio két nappal később megjelent.

Egyedül jött, és egy csomagot vitt a lánya ruháival.

Concepción fogadta őt az udvaron.

– Luciával szeretnék beszélni.

– Majd ő eldönti.

Lucía a jegyzetfüzettel a hóna alatt távozott.

Az apja felajánlotta neki a csomagot.

–A szobád még mindig ugyanolyan. Visszamehetsz az íróasztalodhoz. Megjavítunk néhány dolgot.

– Miért cserébe?

Aurelio megszorította a csomagolást.

– Hogy vége legyen ennek a szégyennek.

Lucia nem vette el a ruhákat.

– Szégyelli, amit találtunk, vagy hogy tudunk róla?

– Felhasználnak téged, hogy ártsanak nekem.

Benito lépett egyet, de Concepción megérintette a karját.